Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - KEGYELET - Koncsol László: Vojtech Kondrót halálhírére
KEGYELET Tudományos Akadémia elnöke által neki ítélt Kemény Zsigmond-díjat is. Az egyetlen kitüntetés, mely élete során érte, a szlovák kormány ezüst emlékérme (!) volt, melyet nyolcvanadik születésnapja alkalmából Csáky Pál adott át. Talán ezt is csak azért vette át, mert „házhoz vitték” neki. Az sem kizárt, hogy a politikai változások kiszámíthatatlansága tette őt reményvesztetté, csalódottá. Két évvel ezelőtt döbbenetes volt az a helyzetjelentés, melyet nyolcvanadik születésnapjára Mács József írt le az Irodalmi Szemlében. Turczel Lajos kérdésére (melyet az Új Szóban tett fel): „Hol él Gyönyör József, és miért hallgat”, a válasz így szólt: „Egegen él, és készül a halálára. Ugyanolyan méltóságteljesen, ahogy élt, és ugyanolyan bátorsággal, ahogy élete legnehezebb helyzeteiben is viselkedett.” Ezekben az években Ady Endre verse, a Közel a temetőhöz gondolatai foglalkoztatták leginkább. S a költőhöz hasonlóan talán Ő sem tudta eldönteni: „Én szállók vagy ő jön felém?” A „nagy kísértő” most eljött érte. Mostantól már csak az emléke él bennünk, s az a tisztelet és megbecsülés, mellyel élete során körülvették mindazok, akik felismerték értékeit, becsülték igazságkereső szenvedélyét, és segítették abban, hogy okos cikkei, tanulmányai, kötetei eljussanak a címzettekhez, a szlovákiai magyarsághoz. Ez lehet számára a jövőben is az igazi tanúságtétel egy új nemzedék előtt is, mely érdeklődéssel forgatja műveit, s tanulja belőle életünket, szenvedésünket, megaláztatásainkat. Fájdalmas a veszteség, s a búcsú nehéz óráiban tisztelettel hajtunk fejet érdemdús munkássága s igaz embersége előtt! Fonod Zoltán Vojtech Kondrót halálhírére A veszteséget, mely a magyar lírát Vojtech Kondrót váratlan halálával érte, szinte lehetetlenül nehéz lesz pótolni. A kiváló szlovák költő, s ezt az tudja igazán, aki a közelében élt, erejének, idejének, tehetségének nagyobb hányadát szerelme, a magyar költészet tolmácsolására fordította. E jegyben működtünk együtt első találkozásunk, 1965 óta. Kondrót 1940. november 27-én született Cseklészen. Édesanyja csallóközi magyar asszony volt, édesapja magyarul kitűnően beszélő szlovák pénzügyőr tiszt, gyermekük — Béla — édesanyjától tanulta meg, szlovákká lett környezetében, a magyart; vele csak anyanyelvén beszélt. Konyhanyelv volt az övé, idült hibákkal, de lelkesen szólt rajta. 1969 őszén egy kéthetes szolgálati útra küldtek át bennünket Budapestre, s egy óbudai borozóba is befordultunk. Egy asszony szolgált ki bennünket a pultnál, s hallva Béla magyarságát, kérdezte, honnan tértünk volt meg. Kérdését nem tudtam értelmezni, de kiderült, hogy disszidenseknek vélt bennünket. Firtattam, miért. „Hát mert olyan csámpásan tetszenek beszélni a magyart” — mondta. „Én is?” — kérdeztem. „Ön nem, csak a barátja”, nézett végig rajtunk. Azóta gyakran
