Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - KEGYELET - Koncsol László: Vojtech Kondrót halálhírére
KEGYELET eszembe jutott az az óbudai jelenet a pultnál, ha Béla megszólalt. Ilyennek szerettem, s így működtem vele együtt, ha igényt tartott rám, húsz esztendeig, a nyolcvanas évek derekáig. Az utóbbi két évtizedben már csak elvétve találkoztunk, segítségemet sem igen kérte, ám közös, gazdag emléktárunkból elő-előhúztunk valamit, ami szép az eszünkbe jutott. Utoljára 1992-ben, Kölcsey Hym n «iának tolmácsolásához kért tőlem tanácsokat. 1993 januárjában, a Magyar Kultúra Napján, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében az intézmény igazgatója, Sunyovszky Szilvia szlovák középiskolásokat próbált közelebb hozni nemzeti imánkhoz, s rám várt a feladat, hogy beszéljek nekik róla, majd Kondrótra, hogy felolvassa fordítását. Emlékszem, még egy spontán kis nyilvános szakmai vitát is rögtönöztünk egymás közt egy értelmezési probléma körül. Hallatlanul gazdag műfordítói pályája az említett 1965-ös évben kezdett fölívelni. Tóth Tibor elhunytával mint a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője feladatul kaptam, hogy elkészítsem a II. világháború utáni szlovákiai magyar líra első átfogó antológiáját. Ez lett a Szélkiáltó (1966). Valahol fölmerült a gondolat, hogy ugyanezt a válogatást szlovákul is meg kell jelentetni. Tárgyalni kezdtünk az írószövetség kiadójával, a Slovenský spisova- teflal, szerettük volna, ha a nagy műfordító nemzedék tagjai, Ján Smrek, Valentín Beniak, E. B. Lukáč és Ctibor Štítnický vállaják a fordítást, de ők visszatáncoltak, s a kiadó az akkor még kezdő Kondrótot bízta meg a feladattal. Bélának még nem volt kötete, matematika-fizika szakos középiskolai tanárként kereste kenyerét a pozsonyivánkai mezőgazdasági technikumban, s első találkozásunk során megkért, hogy segítsem őt a szövegek pontos értelmezésében. így kezdődött a kapcsolatunk. Hol ő jött el hozzánk kis, piros Fiatján, hol én kerékpároztam át ivánkai szolgálati lakásukba vagy Cseklészre, a szülők házába, hogy hosszan, nagyon hosszan konzultáljunk. Vereknyén és a pozsonyi röptér egyik betonkifutóján át, a Stefánik-emlékmű előtt gyorsan odajutottam. Az antológia anyagának felét a kiadó kiszórta a válogatásból, csak egészen vékony könyvet akart, Tőzsér éppen barátságtalan viszonyba került Férfikor című versével, csak egy részének fordítását engedélyezte, ezért aztán valamelyik kritikusától Kondrót ki is kapott, mert azt hitték, ő csonkolta a szöveget, az én nevemet pedig hibásan tüntette föl a szerkesztő vagy a korrektor, Vilmost csinált belőlem, de a könyv (Most cez Dunaj) 1968-ban elhagyta a nyomdát. Ez volt Kondrót első műfordítói szerepvállalása. Említettem, hogy 1969 őszén két hetet együtt töltöttünk el Budapesten, s azt hiszem, ez volt az európai szolgálati utak történetének egyik leggyümölcsözőbb vállalkozása. Találkoztunk Kassák özvegyével, Csoórival, Illyés Gyulával, Pilinszkyvel, a Weöres—Károlyi házaspárral, Nemes Nagy Ágnessel és Lengyel Balázzsal, Rónayval, jártunk lapoknál és kiadókban, néhány találkozónkon az épp Budapesten tartózkodó Tőzsér is részt vett, s a személyes ismeretségekből sorra-rendre születtek meg Kondrót műfordításkötetei. A sorozat Kassákkal indult 1971-ben, Kondrót maga válogatta az anyagot, alig hagyott bárkinek is beleszólást a szempontjaiba. O szlovák Kassákot, Illyést, Weörest, Babitsot akart közvetíteni, mert — mondta — ő ismeri a befogadó közeget, s azt akarja, hogy a magyar költőt a szlovák olvasó is a szívébe zárja. Úgy találtam volna
