Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - KEGYELET - Fónod Zoltán: „Én szállók vagy ő jön felém..” Gyönyör József halálára
KEGYELET „Én szállók vagy ő jön felém...” Gyönyör József halálára Élete, sorsa, munkássága sokáig ismeretlen, úgy is mondhatnánk — rejtély volt számunkra. Egyike volt azoknak a köztisztviselőknek, akik a közigazgatás „rengetegében” végezték mindennapi munkájukat. Személye jó másfél évtizedre „rejtve” maradt azért is, hisz lényegében a magyar etnikumon kívüli Korponai Járási Nemzeti Bizottság alkalmazottja volt, majd 1950-től a Besztercebányai Kerületi Nemzeti Bizottságon dolgozott. Csak az irodalmi lexikonból tudhatjuk, 1945 után tartózkodási engedéllyel dolgozott, és csak 1955-ben kapta meg a csehszlovák állampolgárságot. A „késedelem” is rejtély, hisz Szalatnyán született, s bár gyermekkora egy részét a franciaországi Moulins városában töltötte, iskoláit Egegen, gimnáziumi tanulmányait pedig Ipolyságon végezte (1939), így a jogfosztás évei után az állampolgárság egyértelműen megillette. A tájékoztatás érdekében említsük meg azt is, hogy az érettségi után Budapesten jogi tanulmányokat folytatott, majd katonai szolgálatra bevonult. Frontszolgálata során megsebesült és szovjet hadifogságba került. Tipikus magyar sors, azoknak a sorköteleseknek a sorsa, akiket a gépszíj, a háború kegyetlen és kiszámíthatatlan logikája elkapott. Az ismeretlenségből, a személytelenségből a prágai tavaszt követő hónapok ragadták őt ki. Bizonyára elismert és megbecsült köztisztviselő volt ott, ahol dolgozott, ismertté és elismertté azonban csak publicisztikai tevékenysége, tényfeltáró munkássága során vált. Elsősorban az Új Szóban megjelent írásai, a Mi lesz velünk, magyarokkal?gondolatának felvetése volt a kezdet, és egyben az a pályamódosítás, mely aztán egy életre szólt. A csehszlovákiai magyarság jogaiért vívott hónapok során vált ő is (Janics Kálmánhoz hasonlóan!) ismertté. Jókora szerencsével „túlélte” a konszolidációs évek leszámolásait, mely jócskán elérte azokat, akik nem szélárnyékban várták a helyzet jobbra fordulását, 1968 tavaszát követően. Vélhetően nem azért menekült meg a konszolidátorok haragjától, mert írásait hibátlannak, tárgyilagosan bölcsnek ítélték, hanem elsősorban azért, mert — és ez az átigazolások során bebizonyosodott — szükség volt a tudására, tapasztalatára és emberi hitelére egyaránt! Úgy „úszta meg” hatvannyolcas „kalandját”, hogy igazságérzetét továbbra sem veszítette el, s szinte a jus murmurandi (a morgás joga) szellemében mondta a magáét a hetvenes-nyolcvanas években, háborgott, ha háborogni kellett, és tájékoztatott, ha erre volt szükség. Hogy mi volt számára a sorsfordító 1968 tavaszán? — Erre a kérdésre maga adta meg a választ. A Mi lesz velünk, magyarokkal? című kötetében, melyet 1990-ben adtak ki. (A kötet gerincét A történelem vihara című visszatekintése
