Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Öllős Edit: Duett a dadával (részletek) (napló)
Öllős Edit — Hozzád. Ne hidd, hogy beléd vagyok zúgva! Először is: nem vagyok tizenöt éves csitri, aki „se nem lát, se nem hall”, hasra esik okosságodtól és vonzerődtől, és főleg: én szabad és független nő vagyok és maradok! De szeretlek és tűzbe mennék érted... (Hogy kell-e ide, és ha igen, hány kérdőjel, intuíciódra bízom...) — Életművészet. Mozgássérülten is hármasával szedem a lépcsőfokokat, de egy cseppet sem lihegek, és még mindig nem látom a csúcsot. Hogy őszinte legyek, nem is tudom, akarom-e látni... — Olvasni, beszélgetni, kávézni, dohányozni meg egyebeket csinálni. És gondolkodni persze. (Mindezt egyszerre természetesen.) A páromról, a szeretőmről, a szüléimről, bátyámról, magamról meg másokról. (Mindezt egyszerre természetesen.) — Környezet. Hogy lenne min felháborodni, törni-zúzni, ródeózni, épp csak súrolja ezt az érzést. De minek?! Csak legyinteni érdemes. És mosolyogni persze. — Mielőtt arcul csapott volna a szerelem szele, edzésre küldtem objektív világképemet, majd a Barátság szigetén pihentem ki a fáradalmakat. — Mondjam, hogy ebben a „barátnőnek” hitt nőben akkorát csalódtam, mint közel összes eddigi partnernek csúfolt férfiáldozatomban együttvéve? Mondanám, ha feminista lennék! De mert azt mondom, a férfiak ott fent, a Mont Everestnél is feljebb vannak, a nők meg itt lent, annál is lejjebb, ahol a vakondok laknak, csak azt mondom, be kell ismernem, emberismeretem azért nem annyira tökéletes, mint talán gondoltam. — Édesapám úgy köszönt a telefonban, mikor meghallotta a hangomat, mintha azt kérdezte volna: Mit akarsz?! Szinte elment a kedvem üdvözletemet küldeni édesanyámnak és köszönetét mondani a tegnapiakért. De megtettem persze, erőltetett hízelgéssel körítve. Meg közöltem, hogy holnap levelet kapnak tőlem, és szombaton majd „hosszabb lére eresztem” telefonban is. — Nagyon kell tudni örülni és szomorkodni, nagyon kell tudni szeretni és gyűlölni, nagyon kell tudni dolgozni és pihenni stb., stb., mindenben teljesen kell lenni, ezt tudjuk, ezt már sokan megírták előttem, de azt, hogy úgy kell tudni élni, hogy azok, akik „érnek valamit”, vagy tűzbe mennének az emberért, vagy megfojtanák egy csepp vízben, talán nem írták meg olyan sokan előttem... Vagy megint beképzelt buta liba lennék...?
