Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Öllős Edit: Duett a dadával (részletek) (napló)
Öllős Edit Az alkonynak uszálya van. Az éjszakának fátyla. A hajnal meg olyan, akár a legősibb mesterséget űző apáca. — Nem szeretem a hétfő reggeleket. Akkor sem, ha szombaton éjjel aludtam utoljára. Olyan unottak, fáradtak az emberek! Hát illik ez? Az új hétnek örülni kell! Itt egy újabb lehetőség bizonyítani, kimozdítani a köveket a helyükről! — Olyan jó őszi reggel egy szál hálóingben nyitott ablak mellett kuporogni! A szellő, a szinte fagyos levegő, a hulló falevelek zizegése mindennél többet ér. Azzal meg, hogy megfázhat az ember, ugyan ki törődik?! — Vannak férfiak, akiknek minden nő kellene, de nem küzdenek senkiért, mert tudják, nincs esélyük. És vannak, akiknek csak egy kell, de azért nem is kell harcolniuk. Ok bíznak magukban. Ők vannak kevesebben, — Olvasás közben beugrott egy kép, két mondat között kivetítettem, a harmadik után pontot tettem a végére, miután elolvastam a novellát, le is írtam. Néha ilyen egyszerű az alkotás! — Lapozni szeretnél gondolataimban, de be kellene ismerned, te — az én lelkem könyvéhez — analfabéta vagy! — Azt hittem, ő is vájkál. (Gondolatban...) De tévedtem. Túl felszínes/en mély (és túl mély/en felszínes). — Horoszkóp. Mintha satuba szorítanál egy felfújt léggömböt, és az nem és nem pukkadna ki — ilyen lenne az író negatív napja? — A törvény kizárja az igazságot. De az igazság a törvényt ritkán. — A feltámadás sokba kerül, írtam a minap, de a paradicsomban is drága az élet! — A szerelem síkos lejtőjén csak görkorcsolyával érdemes közlekedni. És illik megjátszani, hogy az ember szereti magát. — Ha az ember gyűlöli magát, az még nem feltétlenül depresszió. Néha épp így jó próbára tenni magát.
