Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)
Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában Szombat a gömöriek számára mindig is a központot jelentette. Annak ellenére is, hogy valójában Kishonthoz tartozott, s így számomra, főiskolás koromtól, ez volt a megálló. Nem csak azért, mert központ volt, más okoknál fogva is, melyek ugyan éppen központ voltából következtek. Mert teszem azt, itt volt a legtöbb középiskola, így riportútjaimtól kezdve az író-olvasó találkozókig itt volt a sorakozó. S ha már itt voltunk, persze hogy itt volt a legtöbb fiatal is, közöttük a lányok, akik leginkább vonzották az érdeklődésünket. Emlékszem az első körutunkra ötvenkilencben, a Nyolcak antológiája kapcsán. Hát azt a sikersorozatot! Nem itt a helye erről beszámolni, sor kerül majd erre is, most csak épp a város kapcsán jut eszembe. S nemcsak a lányok miatt. Rimaszombat központ voltából következett az is, hogy itt volt, ha volt egyáltalán, a vidék szellemi életének a sűrűje is. Már a hatvanas évek elején olyan jelentős szellemi mozgalmak voltak itt, mint a Tompa Mihály Klub, vagy a Tompa Mihály Irodalmi Színpad. S mindkettőnek a szellemi atyja a költő Veres János. A költő, aki magasabb volt az almafánknál, ahogy Tőzsér írta gyönyörű Veres-nekrológjában. A tőlünk alig pár évvel idősebb, de az előbbi, alapozó nemzedékhez tartozó Veres ugyanis mindkettőnk számára, akkor már (vagy még?) a befutott költő volt, s bizony nemcsak Tőzsérnek, nekem is sokat jelentett a biztatása, a támogatása. Hogy mást ne mondjak, Veres kalauzolt el engem, legalábbis először Stószra. Fábry akkor a mi szemünkben az atyaisten volt, s legalább olyan távol, a messzi Stószon, mint maga az Úr. Veres viszont személyes ismerőse volt, több ízben is együtt gyógyultak a Tátrában, az ótátrafüredi tüdőszanatóriumban, így könnyebben megközelíthettük őt. Emlékszem erre a mára immár akár irodalomtörténetinek is minősíthető, ugyancsak „érzelmes utazásra”, minthogy nemcsak Stószt ölelte föl, mert menet közben útba ejtettük Bábit is, aki akkor Szepsiben volt könyvkereskedő, miután nyilván ötvenhat miatt, kirúgták őt, ha jól emlékszem, a Fáklya szerkesztőségéből és később a színháztól is (ahol dramaturg volt!), s itt talált menedéket, néhány évre legalábbis (ha jól tudom, talán a felesége volt a közeli — az irodalomból híres — Nagyidáról való). S emlékszem, itt láttam először, éppen Bábinál, még mielőtt Stószra érkeztünk volna, fehéren-feketén a nevezetes, híres-hírhedt A vádlott megszólal című memorandumot, ami akkoriban legalábbis szigorúan tiltott dokumentum volt. Megint csak elkalandoztam, pillanatnyilag nem ez a téma, noha a rimaszombati Veres János kapcsán ez is hozzá tartozik. Igen, Veres János. Akkoriban úgy tűnt, a „harmadvirágzás” ún. alapozó nemzedékének ő lesz a reprezentatív lírikusa. Lehet, hogy ezt csak azért véltük így, mert a vele való kapcsolatunk nem csak egyirányú volt, nem csak ő hatott ránk, mi is hatottunk őrá. Főként Nagy László és Juhász Ferenc iránti rajongásunkkal. Tény, hogy a hurráoptimista, szocialista realista versekkel kezdő Veres hamarosan hangot váltott, nyilván nemcsak miattunk, hanem elsősorban ötvenhat okán, s annak a korszakának a nagy versei, A fehér szarvas vagy A fekete nádszál példának okáért, óriási lépést jelentettek az ő pályáján. S bizony máig csak sajnálni tudom, hogy hamarosan félbeszakadt ez a nagyszerű újraindulás, s mára szinte-szinte elfeledtük őt. De ha már itt tartunk, talán nem lesz érdektelen,
