Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)
Cselényi László A mezőgazdasági technikum növendékei közül „nyugatról” Megyeri Andrea és Mikola Anikó indult nagy reménységgel. Andrea, sajnos, ugyancsak az újságírásnál kötött ki, Anikó pedig az Egyszemű éjszaka pillére lett. Az átok, sajnos, annak ellenére, hogy ő nem is gömöri volt, őt is sújtotta. Alig 50 évesen távozott ez árnyékvilágból, így ő sem tudta teljesíteni, amire pedig hivatott volt, a csehszlovákiai magyar líra nagykorúsítását. Ha lehet, még kacifántosabb Kovács Magda története. Róla, meséiről, elbeszéléseiről írtam már, ezt a Fekete szél című írást mellékelem a Kő-országba, itt most a privát Kovács Magdával kapcsolatos élményeimről szólnék, minthogy természetesen ez is szorosan kapcsolódik Tornaijához. Magda jóval később érettségizett, mint mi. Majd tíz év a különbség közöttünk, ám történetesen ő épp akkor indult az írói pályán, amikor én már „befutottként” jártam Tornaijára s próbáltam egy irodalmi kör keretében irányítani a fiatal szárnypróbálgatókat. Ekkor indult, s e körhöz tartozott Mikola Anikó is. Nos, ami Magda első írásait illeti, a hatásuk elsöprő volt. Ritkán adódik egy ember életében, különösen erre, mifelénk, és ráadásul egy ilyen eldugott fészekben, mint Tornaija, hogy az ember találkozik a csodával. Ha volt (van) valaki irodalmunkban, akire rá lehet (rá lehetett) fogni, hogy istenadta őstehetség, akkor az bizonyosan Kovács Magda volt. S különösen érvényes ez akkor, ha az egész nemzedékére gondolunk. O bizonyosan az istenadta őstehetségek közé tartozott, s ezt már a legelső írásain is lehetett érzékelni. Az már más kérdés, hogy hogyan sáfárkodott (és hogyan sáfárkodtunk) az istenadta tehetségével, s végül is mi lett belőle. Mert Magda, ahogy az már az effajta isten áldotta őstehetségekkel lenni szokott, túlságosan is ráhagyatkozott az istenre. Tekervényes életútja során otthagyta persze a nyitrai főiskolát, aztán megpróbálkozott Pozsonyban lélegzethez jutni, előbb, mint „Postás Milka", aztán mint újságíróbojtár, ám ez sem, az sem volt ínyére, s férjhez menvén a hasonló beállítottságú Bárczi Pistához, fogták magukat s visszavonultak a szülőföldre, Gömörbe, Tornaijára értelemszerűen, s amint az ábra mutatja, az elmúlt harminc-egynéhány évben egymást biztatták a nem írásra, s ennek meg is lett az eredménye. Pista azóta sem írt, mint láttuk, talán egy sort sem, Magda meg írt ugyan, de olyan keveset, hogy gyakorlatilag ugyanezt mondhatom róla. S még kötetes szerző is csak úgy lett, amint azt maga is megírta-elismerte, hogy egy „keleti” utunkon (a kassai Fábry Napokon voltunk, ha jól emlékszem) berobbantunk hozzájuk négyen (Varga Imrével, Tóth Lacival, Kulcsár Ferivel) s szabályosan kiraboltuk az íróasztalfiókjait meg a lakás minden zegét-zugát, s úgy ahogy volt, amit találtunk, elvittük magunkkal, rendeztem az egészet s átadtam a Madách Kiadónak. így született meg az Én, a csillagbognár. Magda később írt még tán két meséskönyvet, ám „komolyabb” írást, legalábbis tudtommal, nem. Nagyobb katasztrófáját nem ismerem irodalmunknak, mert amint írtam, annak ellenére, hogy voltaképpen nem is tudott kibontakozni, így, nyersességükben is óriási energia rejlik ezekben a jobb híján elbeszéléseknek minősíthető írásokban. Egy alkalommal azt találtam írni, Grendel Lajos látványos befutása nyomán, hogy az lenne az igazán nagy cseh/szlovákiai magyar próza, ha „micsurinizálni” lehetne a Grendel meg Kovács Magda tehetségét. Ez, sajnos, mint tudjuk, nem történ/hetett/ meg, s így
