Irodalmi Szemle, 2003

2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)

Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában

Tornaiján vagyunk, aligha lenne illő szó nélkül elhaladni e mellett. Már csak azért sem, mert bizony e világ végi kisváros kevés igazán jelentős, országos jelentőségű kiválósággal dicsekedhet, miért is hallgathatnánk hát el, hogyha akadnak ilyenek. Ráadásul nem csak az irodalmárok között. Már az érettségi találkozónkról írott beszámolómban is említettem, hogy annak ellenére, milyen sekélyes volt a mi matematikai-fizikai műveltségünk, hányan végeztek mégis már az első évfolyamból éppen ilyen szakot, sőt egy közülünk, Gál Tibor az egyetemi docensségig s dékánhelyettesi pozícióig vitte Nyitrán. A következő évben végzett László Béla pedig ugyancsak ezen a szakon s ugyancsak Nyitrán egyenesen a professzúráig s a dékánságig emelkedett. Hosszú évek óta, az 1989-es fordulattól kezdve ő a nyitrai magyar oktatás első embere, és minden esélye megvan rá, hogy ha valóban létrejön az önálló magyar főiskola, ennek ő lesz a vezérürüje. Gyorsan kellene ennek, persze bekövetkeznie, hiszen Béla is ötvennyolcban érettségizett, így elérkezett a nyugdíjas korig, s hetven után még az egyetemi tanárokból sem faragnak egykönnyen rektorokat.

De mi lett az irodalmárokból, hogy ne csak a tudósokat említsem? Tóth Elemér a hatvanas évek elején nagy elhatározással indult neki a pályának s két-három felfigyeltető verseskötetet tett az asztalra rövid pár év alatt. Ám nem csak a költészet érdekelte. Újságíró lévén, belegabalyodott a hatvannyolc körüli politikába is. Előbb, ha jól emlékszem, a Szabad Földművesben bojtárkodott, aztán jött az Új Ifjúsághoz, s vette át tőlem, miután én Párizsba menekültem, a kulturális rovatot. S minthogy ott érte őt hatvannyolc, nyakig belemerült az „emberarcú” politizálásba, egész a főszerkesztő-helyettességig emelkedve a szamárlétrán. Áztán jött persze, ahogy az már lenni szokott, a számonkérés. Állásból, pártból kirúgva, ugyancsak sokáig tartott, amíg aztán, gyermeklapoknál meglapulva, kiböjtölte a hatvannyolcas lakomát. Nagyobb baj, hogy megsínylette ezt a költészete is. Nyilván egzisztenciális meg szerkesztőségbeli okoknál fogva is, rákapott az ifjúsági meg a gyermek- irodalomra, s ennek lett mifelénk, Simkó Tibor Tikirikitakarakja mellett, a legkiválóbb művelője. Ám a „nagyoknak” szóló költészete abbamaradt, s noha nyilván írt még hatvannyolc után is verset, ahogy prózát is, ennek sok nyomát nem látni máig, olyan értelemben, hogy ezek könyvben is olvashatók lennének. S ez a „gömöri átok” úgy tetszik, nem csak Tóth Elemért kísérte. Mert voltaképpen a többi nagy reménység is elakadt valahol. Más okokból, mint Elemér, de elakadt. A legkevésbé Batta Gyuri elakadását értem, hisz ő is nagy reménységekkel indult, s máig aktív újságíró, naponta halljuk-olvassuk dolgait, de csak a publicisztikáját. A versírást ő is rég abbahagyta, sőt, talán még a színdarabírást is, pedig attól is sokat remélt (reméltünk). Mindenesetre nyomait az effajta tevékenységének alig-alig leljük.

Még érthetetlenebb a helyzet Bárczi Pistával, aki egyébként nemcsak úgy földim, hogy gömöri, tornaijai diák és lakos, hanem úgy is, hogy Gömörpanyit szülötte, tehát falumbeli. Mindezek ellenére ő mindössze egyetlen könyvet publikált (Tükör előtt), egyetlen rövid kötet húsz-egynéhány verséig jutott el a hatvanas években, jelentős visszhangot keltve, főként a fiatalabbak körében. És azóta, jó három évtizede egy sort le nem írt, vagy legalábbis nem publikált.