Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)
Cselényi László Nyitrán. Hogy őket hogyan érettségiztette Cícer tanár úr, azt nem tudom, de azt tudom, hogy engem hogyan érettségiztetett le. Szinte láttam rajta, hogyan izgul miattam, s amiatt, hogy milyen marhaságot mondok majd, hisz, naná, hogy tisztában volt matematikai-fizikai ismereteimmel, s szorgalmasan mondta előttem a válaszokat, rám csak a helyeslést hagyva, mondván, hogy ugye ez a helyes megoldás? Én meg persze bólogattam szorgalmasan, hogy igen, úgy van, jól mondja, tanár elvtárs. És mégis... Belőlem ugyan nem lett matematikus, de jó pár osztálytársamból az lett, márpedig máig hiszem, hogy nem volt az osztályban kettőnél több nálam „bölcsebb” matematikai zseni. A másik rész pedig az irodalom és a történelem. Szegény Zsámbok Tamás, ő is korán elhunyt, a történelem megszállottja volt, több érdemes publikációja is megjelent, s így nyilvánvaló, hogy ha kevésbé látványosan is, mint Cícer, vagy főleg Pazderák, de jótékonyan befolyásolta diákjai történelmi érdeklődését. S e téren persze a mesterek mestere az irodalmár Pazderák Berci volt. Róla már több ízben megemlékeztem, s nemcsak én, mások is, hisz tornaijai működésének szinte minden évfolyamából jött, ha nem több, legalább egy írástudó, s ha irodalomtörténetünk úgy tudja, hogy a Harmadvirágzás irodalma főleg 1958, tehát a Nyolcak antológiájának a megjelenése után borult virágzásba, akkor e virágzásból egy rész megilleti Pazderák Bercit is. Lévén, hogy a mi osztályunk volt az első, az irodalomba én kerültem elsőnek Tornaijáról, de utánam sorjáztak a többiek: Tóth Elemér, Batta Gyuri, Bárczi Pista, Kovács Magda, s még a mezőgazdaságiban végzett Mikola Anikó is nyilván e szellemmel „fertőződött” meg. Kockáztatván, hogy a később született tornaljaiak netán ismét rossz néven veszik, csak a „hőskor” obsitosaival foglalkozom, mégis csak ezt teszem. Egyrészt mert ez a „honfoglaló” csapat valóban nehéz körülmények között ért el kiváló eredményeket, másrészt: jómagam, sajnos, csak ezt a korosztályt ismerem, ötvenhatban elkerülvén hazulról. Azóta csak távolról tudtam figyelemmel kísérni az ottani eseményeket, így még, amit tudok is, csak másodkézből tudom. Nem hiszem, hogy az én tisztem volna ezekről is számot adni. Nézzük tehát a „honfoglalókat”. Itt is elsősorban az irodalmárokat, minthogy ezeket ismerem leginkább, továbbá akkortájt valóban ők vitték Tornaiján a prímet. Nyilvánvaló, hogy ebben a legfontosabb szerepe Pazderák Bercinek volt, aki ennyire megszerettette velünk az irodalmat. Másrészt azonban ne feledkezzünk meg az öngerjesztésről sem, ami persze ugyancsak neki köszönhető. Arról van szó, hogy kedvet és bátorságot kaptak az ifjabb évjáratok az előttük járóktól. Minthogy én voltam az első évfolyamból, nyilván a „sikereimtől” kapott bátorítást az utánunk következő osztályból Tóth Elemér, tőle meg, vagy mindkettőnktől a megint csak utánuk következő Batta Gyuri meg Bárczi Pista, s tőlük a még ifjabbak, Kovács Magda vagy a nem gömöri, ám Tornaiján, a mezőgazdasági technikumban tanuló Mikola Anikó, Megyeri Andrea, és a még fiatalabbak, B. Kovács Pista, Kövesdi Karcsi, Szászi Zoli, egészen az alig most indult Bárczi Zsófiig vagy Dubovszky Lacüg. Mondom, én csak az első nyolc-tíz év indulóit tudtam figyelemmel kísérni, s nem is e könyv célja irodalmunk gömöri protagonistáit sorba szedni, de ha már
