Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)
Cselényi László karrierről s jöjjön a még be sem indult tornaijai magyar gimnáziumba tanítani (mit?), mert különben nem lesz az egészből semmi. A hanvai jogász tanárból nem is lett semmi természetesen, ahogy majdnem füstbe ment az egész gimnázium is, mert szeptember elejére még semmi sem dőlt el, így néhányan, akik szilárdan kitartottunk a gimnázium mellett, kénytelenek voltunk átmenni Fülekre, ott már működött vagy két éve a magyar gimi (ez volt a második, Komárom után). Október is véget ért aztán, mire kiderült, hogy mégiscsak megnyílik Tornaiján a magyar gimnázium, s fölszedelőzködtünk újra, hogy Fülekről visszavonuljunk Tornaijára. Igen, de akkorra már szétszéledt a különben is csak rábeszéléssel meggyőzött végzősök nagy része, hogyan lehet itt az alig megmaradt tíz-egynéhány diákkal gimnáziumi osztályt nyitni? Nosza, fölnyergelni újra a paripát s megkeresni körben a hajdani érdeklődőket, míg aztán csak összejött valahogy az egész, máig sem értem, hogy hogyan. S nem is ezt akarom tovább bogozni, inkább arra keresném a választ; mi okozta bennünk ezt a (legalábbis a mai tizenöt évesekhez képest) kora érettséget? Hogy saját magunk vettük kezünkbe a dolgokat, s intézkedtünk holdkórosok módján mászkálva szinte a meredek háztetőkön? Bizonyos, hogy benne volt ebben a megelőző néhány év (évtized?): a háború, a hontalanság évei, a kitelepítések, a kopaszra nyírások emléke, s az is, hogy ezek múltán most már mindannyian felelősek vagyunk a továbbiakért. Ezzel függött össze nyilván az is, hogy alig néhány év múltán magában a gimiben is olyan helyzetbe kerültem, hogy én lettem az osztályelnök, s végig a három év alatt, még akkor is, amikor összetűzvén az osztályfőnökünkkel, kénytelen volt más átvenni az elnökséget, az osztály vezérürüje én voltam mindvégig. Ehhez persze akkor már, az érettségi előtti évben, hozzájárult az is, hogy kezdtem irkálni az Új Ifjúságba. Ez teljesen független volt a költészettől, hisz az egy egészen más história, noha összefüggött a kettő, bizonyosan. Vagyis (erre akarok kilyukadni épp e mostani Érzelmes utazás kapcsán, Tornaijára érvén): a szellemi fölébredés, számomra legalábbis, igenis itt, Tornaiján következett be, s ez a maga nemében épp oly halálig tartó, semmi mással össze nem téveszthető „első szerelem” volt, mint ahogy az a bizonyos első könyvélmény, vagy ahogy Jolsva kapcsán láttuk, az a valóságos(?) első szerelem. Noha a kérdőjel e körül is több, mint sok. Ugyanis: Tornaija valóban egy világ végi kisváros, sokan nem is tartották annak, s mióta a járást 1960-ban elvitték onnan Rimaszombatba, újra nem tartják városnak, csak egy nagy falunak. Másodszor: az iskola, főleg az akkor frissiben nyílt magyar gimnázium valóban csak a legnagyobb jóakarattal volt nevezhető gimnáziumnak, kezdve a tanárokkal, befejezve a kényszerrel összetoborzott diákokkal, és mégis, ahogy már másutt megírtam: az osztályunknak majdnem a fele elvégezte a főiskolát, ketten közülünk egyetemi előadók lettek s az irodalmunkba akkortájt szinte évente érkezett egy-egy erősítés. Akkor kitérek most minderre Kő-országbeli Érzelmes utazásom apropóján, Az eltűnt idő nyomában, akkor ez, legalábbis remélem, nemcsak azért van, mintha Tornaijának (és persze magamnak) olyan fontosságot tulajdonítanék, hogy erről okvetlenül tájékoztatni kellene a szélesebb olvasóközönséget, netán, ments Isten, a boldog utókort, hanem igenis azért, mert amint a
