Irodalmi Szemle, 2003

2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)

következőkből majd kiderül, ami Tornaiján lejátszódott, történetesen éppen azokban a sorsdöntő években 1952 és 1956 között, főleg a kisebbségi magyarságproblematika szempontjából a legneuralgikusabb ponton, az oktatásügy területén, az igenis, cseppben a tenger módján tükrözi az egész csehszlovákiai magyarság, mi több, talán az egész, újabban Kárpát-medencei magyarságnak nevezett közösség történelmét. S így talán valóban nem minden érdem nélkül való megörökíteni mindezt, hacsak egy olyan szűk keresztmetszetben is, mint amilyen ez a mi útirajzunk — emlékezésünk.

Ott hagytuk tehát abba, hogy ötvenhárom október végén mégiscsak megindult a tanítás a tornaijai magyar gimnáziumban (bocsánat: a tizenegy éves iskolában). Azt már nem részletezem, hogy túl a pedagógusokon s az elegendő diákon kívül micsoda gondok voltak még. Hogy mást ne mondjak: a helyiségekkel. Nem túlzók, de a három esztendő alatt legalább harminc tanteremben (?) megfordultunk, s legalább öt-hat épületben, a Galambdúcnak csúfolt valamitől a Hámos-kastélyig. Tornaijára különben ez még később is jellemző volt (talán ma is az), hogy a tanítók (de a diákok is itt-ott), maratoni futásban rohangáltak egyik végéről a másikra a városnak, annyi helyen voltak szétszórva a tantermek. És mégis! Mert erre akarok pontosan, erre a mégisre kitérni.

E mostani, napsütéses szeptemberi látogatásomon hallom ugyanis, hogy föl voltak háborodva a gimnáziumban amaz írásomon, melyet az Ezredfordulóban közöltem a Szabad Újságban (aztán a kötetben) az évfolyamunk negyvenötödik érettségi találkozójáról. Ebben ugyanis arról esett szó, hogy mindazok ellenére, amiről itt is szóltam, az osztályunknak majd a fele főiskolát végzett s az első években szinte évente jött egy-egy friss erő Tornaijáról az irodalmunkba. Talán nem volt elég világos a megfogalmazásom (azért ismételtem meg itt is), ezt elismerem, de a hangsúly egyáltalán nem azon volt, hogy a későbbi helyzet rosszabb lett volna (noha, ami az írópalántákat illeti, már pedig erről beszéltem, ez kb. valóban így is igaz), ám a lényeg nem ez volt. Hanem az, hogy ilyen mostoha körülmények között is, ahogy toborzódott és elindult az első évfolyam, s ahogy folytatódott is, ilyen anyagot volt képes kitermelni magából.

Az persze igaz, hogy ennek végül is egyetlen szerencsés oka volt. Az, hogy az érettségi előtti évben megérkeztek az első frissen végzett pedagógusok, akik értelemszerűen alig pár évvel voltak idősebbek nálunk, s amint a végeredmény igazolta, szinte csodát műveltek velünk. Főleg két területen: az irodalomban-történelemben és a matikában-fizikában. Ami ugyanis ez utóbbit illeti, főként a matematikát, hát állítani merem, hogy a tizedikben, vagyis az érettségi előtti évben, ismeretekben nem tarthattunk messzebb az utolsó polgáriban szükséges ismereteknél. Hogy volt mégis képes szegény, azóta korán elhunyt Cícer János csodát teremteni, hogy le tudtunk érettségizni, az számomra legalábbis, máig rejtély. Mert nemcsak hogy mindezek után leérettségiztünk, hanem jó páran még fölvételikre is elmerészkedtek matema- tikából-fizikából, mi több, még el is végezték e nehéz tantárgyakat, s ahogy írtam, ketten még egyetemi előadók is lettek, dékánok, dékánhelyettesek

„Kentaurok I.” (színes ceruza, akvarell, 1984)

Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában