Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Cselényi László: Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) (napló)
Cselényi László Érzelmes utazás az eltűnt idő nyomában (3) TORNAIJA így hát a harmadik stáció a kálvária göröngyös útján — Tornaija. Hat-hét kilométernyire van mindössze Gömörpanyittól, így bizony polgárista-gimna- zista koromban nem okozott problémát akár naponta is bebiciklizni az iskolába, hisz mi volt az akkor, hat-hét kilométer? Istenem, milyen boldogság is volt akkor az az utazás, nyugodtan ábrándozhatott az ember, hol volt még akkor ez a rengeteg autó. Jól emlékszem, nem egy versem keletkezett épp így, kerékpározás közben az ötvenöt-ötvenhatos években, amikor is ama költői járni tanulásnak az éveit tapostam, melynek, ahogy Turczel tanár úr megfogalmazta, a nyilvánosság nem volt tanúja. És maga Tornaija. Én itt akkor, a jolsvai kisebbségi gettó után egyszerre csak a szabadság kellős közepében találtam magam. Igen, az ötvenes évek közepén! Micsoda egy élmény volt az. Nyilvánosan, az utcán, akár hangosan is magyarul megnyilatkozhatni. Olyannyira jelentős élmény volt ez akkor a számomra, hogy alig egy esztendő múltán már még azt is belém nevelte, hogy felelős vagyok mindenért. Azért is például, hogy lesz-e magyar gimnázium Tornaiján vagy nem. Megírtam már ezt is, de Tornaija apropóján ide is idetartozik. Otvenkettőben, még a „polgári” utolsó osztályába iratkoztam át, s a következő évben kellett volna eldöntenem, hogyan (hová) tovább? Én persze egyértelműen a gimnázium felé vonzódtam, de hová? S mit ád Isten, a tornaljaiak épp akkoriban kezdték szervezni a magyar gimnáziumot. Ötvenhárom szeptemberében kellett volna megnyílnia, tehát szinte a számomra — a számunkra, akkori végzősök számára. Toboroztuk is vehemensen saját magunk a jelentkezőket, hisz a legelső föltétel az volt, hogy legyünk elegendően. S be is szerveztünk mindenkit, aki csak nem állt bukásra. Igen ám, de a diákok csak az egyik vége a dolgoknak. A másik: a tanárok. Hát bizony Tornaiján ilyenből kevés akadt. Hisz még a polgáriban is csak leginkább akkor, a negyvennyolc utáni enyhülés után gyorstalpalt, legföljebb elemire jogosított tanítók oktattak. De hát ők mit kereshetnének a gimnázium katedráján? S ekkor történt ez a ma már szinte elképzelhetetlennek tűnő valami. Megtudtuk, hogy Hanvára hazalátogatott egy Pesten végzett jogász, aki állítólag fontolgatta, hogy hatatelepedne. Nosza biciklire ülni s megkeresni Hanván a frissen végzett jogászt, akinek kilátása van arra, hogy benn marad a pesti katedrán, s megpróbálni őt rábeszélni tizenöt éves fejjel, hogy gondolja meg, ne a jogi katedrát válassza, mondjon le az egyetemi
