Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Gyászmise aztán mit csináljak ott, az emlékek annyira irracionálisak, tulajdonképpen nem is érdekel, előre kell nézni, nem a múltban vájkálni, árt az egészségnek, hadarta Vili, mint egy betanult szöveget, a legyet szokták így elhessegetni. Kedves kis lakás volt az Emma nénié, félig likvidált állapotban is rém kedélyes még, hiába temették el, hiába búcsúztatták alig egy órája a lelkét, az biztosan ott ült még a szoba sarkában, majd csak az utolsó székkel száll el talán... Ez a szülői házak sorsa, gondolta Károly, az unokák már nem is tudják, hogy volt ilyen. Csak rohanunk, vágtázunk, az egyik ideiglenes helyről a másikra, menekülünk, rögeszmés eltökéltséggel, idegen városba, idegen világba, önmagunk elől, az álmaink elől, el nem áruljuk önmagunknak sem. És hallgatunk, a tűzvész után mindig hallgatunk, pedig a szülői ház olyan, akár a szerelem, magunkban hordozzuk, valójában sosem tudjuk elhagyni, de nem is adjuk tovább, mert elfelejtettük, hogyan kell tovább adni, s mert csak rólunk szól, a világnak más baja van, azt hisszük, csupán új házakat akar építeni, új mosóport vásárolni, holott titokban azt keresi, amit tőlünk nem akart elfogadni, hiszen a mienk, s amiért a mienk, ódivatú, avítt, elfelejthető. De lehet-e az emlékeket renoválni? Vagy tatarozni a szerelmet? Cica kényelmesen megél a járadékból, amit a férje fizet neki, amiért hajlandó volt nem elválni tőle és úgy tesz, mintha nagystílűén elfogadná, mivel tudja, hogy így mindenképpen jobban járt, filozófia nélkül ennyi elég. Vili azért nyög, mert volt egy álma, de a század aknái, amelyek csökkentették a távolságot, kisebbé tették a világot, s közelebb hozták egymáshoz az embereket, lehetetlenné tették, hogy saját erődítményén túlra kövesse párját a hosszas válogatás után. És Emma néni? Szeretetet keresett, önmagának is, de csak mások számára talált, ez már egy más világ volt, még álmait sem tudta végigálmodni. Most már kedvére beszélgethet a mamával, fölidézik a szépet s jót, a balsors csapásait bizonyára elkerülik, és suttogniuk sem kell, mert falak immár nincsenek. Szeretete, sugárzó bánatos barna szeme Isten képe mögül leselkedik Károlyra, örök mementó a változó világban. Cica azóta gyászruhában jár, s jól illik neki, arca üde és pirospozsgás, Vili pedig tovább rohan, még bírja a tempót, de hát meddig, egyre görcsösebb vicceket gyárt. Vajon mivé lesz a szeretet, gondolta Károly, hiszen minden átalakul. Emma néni is meghalt. Meghalt, és eltemették. Magukba, mélyen, hogy példakép se maradjon belőle. Az álmok mindig elérhetetlenek. Talán ezért?
