Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Aich Péter meghal, s apám túl korán halt meg, anyám ezt nem igazán bocsátotta meg neki, ezért ment másodszor férjhez, késői bosszú. Nem túlzol? Nem, az életben maradóknak könnyebben tudunk megbocsátani, közömbössé válnak számunkra, egyszerűen semmibe vesszük, elfelejtjük — ha arra mész, hát menj, én erre. Cica?, kérdezte Károly. Nem, dehogy, legyintett Vili, annak nincs filozófiája, csak unatkozik, mert már nem röpködik körül. A sógor egyre elvontabb lett és Cica nem értette, hát unatkozott, s mivel kihalt benne a vágy, neki jól jött, ami nekem rossz. Nem vagy nő, vetette oda Károly. Ez az — ilyen a törvény, a nőknek kedvez, nem megyünk a férfiak emancipációjáért demonstrálni? A kopasz filozófust mindez nyilván nem zavarta, sztoikus nyugalommal vette tudomásul a világot és azt, hogy feleségét, aki szintén nem vált el tőle, csak külön él, s amit nem szól meg a világ, kénytelen eltartani, ami jóval többe kerül, mintha egy fedél alatt lakna vele, hiszen mindenféle jogos elvárása van. Talán kicsi volt a lakás?, érdeklődött Károly. Dehogy, csak nem bírták egymást, magyarázta Vili, Cica nem bírta férje bogarait, az pedig azt, hogy Cicának nincsen semmi bogara, ennyi. Ennyi? Nem elég?, kuncogott Vili. Nem is tudom, mondta Károly, mennyi empátia kell ehhez, túl sok vagy túl kevés. Különben úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, de ők sem ültek egymás mellett. A tízórai toron a kopasz (ex)férjen és -feleségen kívül Károly asztalához még egy tanti került, távoli ismerős, akiről identifikációképpen mindjárt kiderült, hogy hasonlóan került Nyugatra, mint Emma néniék, csak valamivel később, meghalt a férjem, s a nővéremhez költöztem, családösszevonás, tetszik tudni. Többről aztán nem lehetett beszélni vele, mivelhogy más élménye nem volt, a feleséggel szintén nem, eltekintve attól, hogy igen, hát persze, mi már találkoztunk, egyébként sem volt ez egy ismerkedési est. Vagyis jól jött a sógor, elméláztak együtt jelentéktelen dolgokról, megfejtették az időszerű társadalmi problémákat, s gondosan kerülték az exeket és az exügyeket bármiképp szóba hozni, a hölgyek pedig ásítottak és udvariasan úgy tettek, mintha érdekelné őket a csevely, s azt bizonyítandó közbe is szóltak néha, igaz, teljesen másról. Miután a tízórai tort sikerült közös egyetértésben elfogyasztani, a feleség váratlanul fölállt, jaj, neki most mennie kell bokros teendőit intézni, szívélyesen elbúcsúzott Károlytól, sőt Vilinek is intett hanyagul, és lelépett. A többiek is asztalt bontottak, Cica preventive elbúcsúzott Károlytól. Ne menj még, súgta viszont Vili Károlynak, még elmegyünk a mama lakására, egy-két dolgot össze kell csomagolni, aztán leülünk valahol, elbeszélgetünk. Oké, mondta Károly, majd mögötted megyek az autóval, innen nem találnék oda. Nem megyünk autóval, mondta Vili, itt van a lakás a sarkon túl. Ekkor derült ki, hogy a régi lakást az ódon házban a város szívében már régen föladták. Jesszusom, de régen voltam itt, eszmélt Károly, azóta, bizony, ismét évek teltek el, hát persze, nagy volt az a lakás, hiába, túl nagy és túlzsúfolt, telerámolva emlékekkel és emlékeztetőkkel, meg aztán szétrebbent a család, ki meghalt, ki világgá ment, a szülői ház csak teher a repülésben, még nőt sem lehet oda fölhozni. Hova lesznek ilyenkor a kézzelfogható dolgok? És a megfoghatatla- nok? Már nem is megyek arra, tudod, egyirányú lett az utca, egyébként sincs időm, ritkán vagyok itt, s ha véletlenül mégis, mindig másfelé van dolgom, meg
