Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
kívánok és vegyen egy féket. Nem veszélyes, nevetett a feleség, Vili pedig azt mondta, hogy bizony, bizony, erősen tartja a gyeplőt a kedves, amin mindnyájan nevettek egy jót és elbúcsúztak. Hát, ha erősen tartja, akkor erősen tartja, gondolta Károly, a kérdés csupán az, vajon Vili van-e a gyeplő másik végén, egészséges a foga, szétrágja a zablát. Ha messziről jöttél, a pályák ívei nem hangolódnak össze maguktól, sem véletlenül, sem erőszakkal, de ezt csak úgy gondolta, hiszen semmi kijelző nem villogott, tervezgettek, hogy a feleség majd hogy és miképp, mert már akkor fölvetődött Vili számára az új beosztás a messzi városban. Igaz, nem sokat voltak együtt, mert Vili állandóan szolgálati úton járt, legalább nem vesztek össze, tréfálkozott Károly. Látod, ez a relativitás, vigyorgott Vili, miután a gyászmise után végül magukra maradtak, nálunk épp ez volt a baj. Igen, ezt írtad, válaszolta Károly, mi volt a tulajdonképpeni probléma? Hát ez, találkoztunk, együtt mentünk, de mivel mindig csupán néhány lépést, egy szép napon azt vettem észre, hogy szem elől tévesztettük egymást. Mobilod csak van, szellemeskedett Károly. Persze, fölhívtam, hol a fenébe vagy, de egészen másutt járt. Milyen racionális, sóhajtott Károly, elváltak az útjaitok a nagy rohanásban. Nem váltunk el, mondta Vili, csak külön élünk. Mi ebben a pláne, kérdezte Károly. Semmi, csak egyszerűbb. Pótkerék, tűnődött Károly, meg státus, sosem lehet tudni, igen, ez van, új variációban: sosem lehet tudni, ne mondj semmit hangosan, ne mondj igent, s ne mondj nemet, mert mások is meghallhatják, s kisemmiznek, keresztre feszítenek, a próbamenet, a provizórium talán mégis jobb megoldás, ha már fölmondtak az állandóságnak. Ám nyilvánvaló volt: mérföldnyire kerültek egymástól, messzebbre, mint ahonnan egykor egymás felé indultak. A templomban, s utána a restiben sem ültek egymás mellett. Remélem, nem sietsz, mondta Vili, itt a közelben foglaltam helyet, gyere. Károly úgy próbálta intézni, hogy Vili mellé kerüljön, mert a siratóasszonyok közül, akik ott megjelentek, egyiket sem ismerte, aztán mégis úgy fordult, hogy a kopasz sógorral, akinek házassága Cicával szintén furcsa, szinte bizarr fordulatot vett, és a feleséggel került egy asztalhoz. Mi már találkoztunk, nyújtotta kezét a feleség, és kedvesen mosolygott. Igen, igen, persze, örvendezett Károly, pedig nem ismerte volna meg, mindössze egyszer látta, azt is néhány éve immár. Esetleg sejthette volna, de nem volt biztos benne, vajon eljön-e a gyászmisére, elvégre elég régen nem élnek együtt, az sem biztos, vajon Emma nénit a szívébe zárta, vagy hogy egyáltalán megtenné-e Vilinek a szívességet, végül nem lehet túl kellemes találkozni a (volt) családdal meg a pletykás ismerősökkel. Azért szép tőle, hogy itt van, gondolta Károly, ez bizonyára Emma néni érdeme. Mit szólt az anyád, kérdezte később Vilitől. Képzelheted, nem volt boldog. Nagyon szemrehányóan tudott nézni, csúszott ki Károly száján. Honnan tudod, lepődött meg Vili, soha egy szót nem szólt, csak bánatosan nézett, ez volt a legnehezebb. Nem biztos, hogy megértette. De elfogadta, bár idegenkedett ettől, más világban élt, a szülők már ilyenek, mondta Vili. Számára súlyos trauma lehetett, amikor az apád meghalt, az a gyanúm, sosem heverte ki. Élete nagy szerelme volt. Ez az, látod, az ilyennel képesek vagyunk együtt maradni az úton, a tévút ott nem árulásnak minősül, sőt megbocsátani is tudunk. Egyet kivéve, jegyezte meg Vili, azt, ha Gyászmise