Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Aich Péter eszményi megoldás. Bár kötve hiszem, hogy bármit szólna Emma néni, gondolta Károly, csak aggodalmasan ülne a sarokban, vajon ez lesz-e az igazi az ő kisfia számára. A templom aránylag új volt és Károlynak nem tetszett, olyan volt, mint egy túlméretezett tornaterem. A magas ablakokon posztkubista alakok illusztrálták a gót betűs evangéliumi idézeteket. Nem biztos, hogy itt van az Isten, elmélkedett Károly, ilyen ronda helyen, hogyan tetszhet neki, ha nekem sem, remélem, hasonló ízlésünk van, gondolta bizakodva. De aztán megjött a pap és elhozta az Úr igéjét, bár Károly nemigen figyelt rá, Emma nénire gondolt, jöjjetek hozzám, ez az Úr üzenete. Mi is jövünk majd egyszer, Emma néni, és találkozunk, sokan, Károly lélekben fölidézte az évek során sűrűsödő veszteségeket, a mama is meghalt már, ez Emma nénit eléggé megviselte akkor. Szegény pap, sóhajtott Károly, szomorúnak kell lennie, hogy megvigasztalja, akiket nem ismer, vajon mindig ugyanazt mondja? Jó, hogy nem vagyok pap, gondolta, ha naponta kéne temetnem, előbb-utóbb röhögni kezdenék, amiért állandóan ismétlem magamat. Károlyt egyszer megbízták, hogy egy kollégát búcsúztasson, de az persze más volt, egyszeri alkalom, mégis vért izzadt, ez a pap biztosan nem ismerte Emma nénit. Mit tudhat róla, a szeméről, a mosolyáról, s arról, amikor azt mondta, hát nem is tudom, a mama sem tudta akkor, jobb híján azt írta, hogy azt nehéz így megmondani a távolból, a szívedre figyelj, a támaszra, s ha úgy gondolod, de Emma néni őszintén nem tudta, mire vélje a dolgot, s kételyek kísérték akkor is, amikor újra megözvegyült, mintha képtelen volna eldönteni, mennyire gyászoljon, a férjem meghalt, írta szárazon, s némi megkönnyebbülés vegyült ebbe, most már nem kell ápolnia, csak a szeretet hiányzott, amit adhat, mert mindig másokért volt, önmagára talán nem is maradt ideje, mit tudhat erről a pap? Mi az, ami megmarad, gondolta Károly, a tengernyi gond, a mindennapi hajsza és a hétköznapok apró-cseprő hangyamunkája után? Ez a porcelán, szólalt meg Vili, Emma néni lakásán voltak éppen, Károly száján akaratlanul hangosan szaladt ki a gondolat, még apámmal kapta a mama nászajándékba, de ennek itt, látod, már letörött a füle, s ez a tányér csonka, akár az emlékezet. Talán nem is az a fontos, ami ennyire megfogható, mondta Károly csöndesen elmélázva, mert még mindig azon járt az esze, mi az, ami mégis megmarad, a biztos tudat után, a válogatós emlékezet-e, az emlék, amit sírba viszek, s amit Emma néni is elvitt, vajon mit vitt el, s mit hagyott itt, üzenetet, útjelzőt, mi megfoghatatlant? Találkozunk még, szavalta a pap, pedig ha belegondolunk, nem igazán vigasztaló ez. Vajon hova sietünk annyira és miért? És mégis. Majd csak találkozunk egyszer még. Tulajdonképpen mikor látta Vilit utoljára? Mindig évek telnek el, míg újra összefutnak. A legutóbb épp ezen a környéken volt nála, akkor nős volt, rendhagyóan. Végre, nagyon kedves lány, mosolygott Emma néni szeme és megnyugodott, levették válláról a terhet, hogy kisfiáról gondoskodnia kell, a gondokat is örökbe kell adni, most már van helyette más, ez a bolond gyerek talán mégis lecsendesedik egy kissé, szélcsend a napnyugta előtt. Az újdonsült feleség valóban kedves volt, odaadón simult Vili karjaiba, miközben Károllyal megtárgyalták a legfrissebb politikai helyzetet, Örültem, hogy megismerkedtünk, bókolt Károly, minden jót
