Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Gyászmise 23 munkába jár, s ha neki egyéb dolga nem akad. Vili még fiatal, talán jobb is így, hogy ilyen körültekintő, mert ki tudja, ugye, ha netán mégsem jönne be az a házasság, akkor már késő lenne, ne járjon úgy, mint ő. Olyan zuhé volt, írta akkoriban Emma néni, hogy patakká vált az utca, szinte át sem lehetett jutni a másik oldalra, minden kolléganőmért autóval jöttek, sőt az egyikért taxival, az én férjem azonban még esernyőt sem hozott, azt mondta, túlságosan esett, megázott volna. A szomorú mondat elveszett a többi között a levélben, talán fanyar öngúnynak is hangzott az egészben, a mama azonban nem hagyta ki az alkalmat, hogy Károly fiát ne figyelmeztesse a figyelmesség fontosságára, nyilván anyai betegség ez. Hova lesznek a megfoghatatlan dolgok, gondolta akkor Károly, a gondolat, amely benned születik, mikor szólal meg bennem? Épp a határon volt, amikor emlékezete mélyéről előkerült ez az eset és lelki szemei előtt egy istentelen esőzés jelent meg, látta Emma nénit lucskosan, bőrig ázva, esernyő nélkül gázol át a pocsolyákon. Emma néninek kedves mosolya olyan védtelen, bánatában még sírnia sem kellett a nagy zuhéban, megtette helyette az ég. Vajon mit tenne ő hasonló helyzetben? Az az igazság, hogy valószínűleg neki sem jutna eszébe elmenni a feleségéért, vallotta be önmagának, nem véletlenül voltak Vilivel jóban, neki is előbb jutna eszébe valami ökörség, mondjuk mezítláb és gatyára vetkőzve sétálni a nagy esőben, lehetőleg a legnagyobb pocsolyákban vagy az út közepén, hogy az autósokat bosszantsa. De Emma néni, ugye, szóval Emma néninek olyan szép szomorú szeme van, már azért is elmenne, csak úgy, a négy kiló lisztet is csak úgy cipelte annak idején, persze nem ártana, ha szólnának, most is szóltak, igen, miatta megy, a bánatosan mosolygó szemek miatt, pedig bár ne kellett volna szólni, mikor látja ezután? Maguknál nem esik, kérdezte csodálkozva a határőrt, mert derűs tavaszi reggel volt. A határőr nézett egy nagyot, torkán akadt a szó, mivel rutinból éppen azt kérdezte Károlytól hogy hova megy. Bocsánat, kapott észbe Károly, templomba megyek, ami ugyan hasonló félrebeszélésnek minősülhetett, mint az esőre vonatkozó kérdés, de a határőr csak legyintett, nyilván meghibbant az úr. Pedig Károly valóban templomba ment, a halotti mise korán reggel volt, pirkadatkor kellett fölkelnie, hogy idejében ott legyen. Amikor a gyászjelentés megjött, azonnal tudta, hogy el fog menni. Emma néninek tartozik ennyivel. A lágy hangja miatt, amely most újra fölcsendült benne. Nem mehettem volna egy hónappal előbb? Hát persze, hogy mehettem volna. Az ilyen vonatot az ember mindig lekési, hány ment el így az orra előtt! Ezt most nem szabad kihagyni. Hajnalban nem lesz nagy forgalom, vigasztalta magát. Majd csak átevickélek valahogy a városon, gondolta, miközben azon bosszankodott, hogy egy külvárosi templomban búcsúztatják Emma nénit, sosem hallotta hírét, ez is olyan lehetetlen hely, mint az az isten háta mögötti temető, ahol temették. Igaz, aránylag közel Vilinek lakása volt ott, de nem a miatt lesz, végül az ég tudja, mióta nem lakik benne, hiszen már néhány éve egy messzi városban vállalt munkát, Emma nénit is csak néha-néha látogatta meg. Most itt vagyok, írta, és azon gondolkodom, eladjam-e azt a lakást, hiszen nem kell, csak ha a mamához jövök. Emma néni a város központjában lakott, van benne hely, ott is alhatsz, véLekedett Károly, lakásodat meg bérbe adhatod, hacsak nem nőket akarsz fölcipelni magadhoz, a mamádnál ez aligha volna
