Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Aich Péter volna, Emma néni még mindig szép és kívánatos asszony volt és bizony eleredt a szomszéd nyála, mikor elképzelte, hogy ezt a csinos, formás nőt, szóval egészséges volt, mindene működött és lerázhatatlan volt. Nem is tudom, írta Emma néni, mert erős kételyek munkáltak benne. Nem tudta elképzelni, hogy ennyi év után, mikor már beleszokott özvegységébe, no meg a gyerekek, mit is szólnának azok, és hogyan volna az tulajdonképpen, meg egyáltalán. Anyja, igaz, enyhén rábeszélte, nem vagy még olyan öreg, mondta nem minden önérzet és önzetlenség nélkül, mintha ettől ő is megfiatalodna, meg aztán a lánya nem kerülne túl messzire, ha véletlenül neki is szüksége volna rá egyszer, azért ez sem lényegtelen, ha már, akkor ez a legjobb megoldás. Károly mamája viszont zavarba jött, mert ő sem tudta, általánosságokba bocsátkozott és azt írta, hogy ezt bizony jól meg kell gondolni, ugyan jó, ha az embernek támasza van, de végső soron neked kell eldöntened, hiszen te ismered, nem én, és ez nem sokat ért, mivel Emma néni valóban nem tudta, mitévő legyen, és képtelen volt elképzelni, hogy egy ilyen szeladonnak, aki egyéb híján már csak rá pazarolja idejét és bűbáját, a zokniját stoppolja. Mikor aztán a gyerekek végleg fölcseperedtek, és önállósodni kezdtek, Emma néni mégis beadta a derekát, isten neki fakereszt, majd csak lesz valahogy. Átköltözött egy emelettel följebbre, ami végső soron nála is nyomott a latban, végre újból felnőttnek érezhette magát, a gyerek a nagymamánál maradhat, Cica egyébként amúgy is férjhez ment már, és ha valami kell, nem vagyok messze, naponta itt lehetek, többször akár, hiszen csak egy emelet az egész, és hát istenem, tényleg nem vagyok még olyan öreg. Nemsokára Vili is kirepült a fészekből. Minden iránt érdeklődő, nyugtalan, kalandos lelkű fiatalember volt, aki nem ült meg a fenekén, ment, ahova a lehetőség vitte. Emma néni gondterhelten írt róla, mikor nő be ennek a feje lágya, mikor talál ez egy nőt, aki el tudja viselni, vagy ami még jobb, aki miatt leülepszik és kitisztul, mint a bor, de hát ez nem akar megnősülni, nem akar az ebadta, leülepedni sem, sajnálkozott Emma néni. A munkában Vili rendkívül megbízható robot volt, egyre magasabbra kapaszkodott a ranglétrán, de egyébként őrült ötletei voltak és azokat végre is hajtotta. Elegáns kávéházban vagy színházban szedte föl a nőket, fölényes jólneveltséggel vette le lábukról, és amikor azok a jó partiról és gyerekekről kezdtek álmodozni, elcipelte őket a kiskocsmába, a pincérnőknek udvarolt és nagyot mulatott, mennyire megbotránkozott ezen az aktuális csaj. Azonkívül magas beosztása ellenpontjaként szerzett a bolhapiacon egy standot, és szombatonként ott csevegett a kofákkal, jót mulatva badarságaikon, holott valójában életművészetük érdekelte izgága lelkét, remek sztorikat adott elő róluk kuncogva. Ha a pincérnők még nem, a bolhapiac biztosan elriasztotta a jól nevelt kislányokat, de ez végképp nem zavarta Vilit. Egyszer aztán úgy nézett ki, hogy mégis lesz valami a dologból, mintha megunta volna a válogatást, de anyját, Emma nénit, azzal lepte meg, hogy ez csak amolyan próbaházasság lesz, mert sosem lehet tudni, ezek a mai nők, ugye. Emma néni ellágyultan elismerte, igaz, igaz, sosem lehet tudni, az ember csalódhat, végül a kedves szomszéd is kiesett a szerepéből, miután házasságra bírta, az udvariasság ugyan maradt, csak a segítőkészség hagyott alább, s bár nyugdíjas volt immár, a háztartás a nő dolga, akkor is, ha
