Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Gyászmise úgy porzott utána a vidéki kisváros kövezetlen utcája. Kölcsönözd a biciklit Károlykának is, szólt Vilire Cica, miután Vili már vagy tizedszer hajtott el a ház előtt és Károlyka egy szegény árva sóvárgásával nézett utána. Cica Vili nővére volt, borzasztó nagylány, olyan nagy, hogy már szót kellett neki fogadni; ráadásul anyáskodó természetű is volt, amit Károlyka úgy tapasztalt, hogy ha nagy ritkán mégis szólt hozzá, valami bölcsességre oktatta ki arról, mit lehet és mit nem. Igaz, nem volt ez olyan egyértelmű, ugyanis Vilit kioktatni nem lehetett. Ha Cica mégis próbálkozott ezzel, Vili rém udvarias szellemeskedéssel reagált, és ez mindig azzal végződött, hogy Cica égnek emelte a szemét, micsoda lehetetlen alak, mormolta, miért van éppen nekem ilyen öcsém, és odébbállt. Ami persze nem gátolta meg abban, hogy a legközelebbi alkalomnál újra ne próbálkozzon. Vili pedig vigyorgott. Miután lehullott a vasfüggöny és szinte mellékesen kidobták a szemétdombra, Károly kiment a volt senki földjére, hogy megnézze, miként szedik le a villanydrótot, de nem sokat látott, csak a szivárványt, mert könnybe lábadt a szeme. Most aztán mehetünk, most már igen, bármikor, végre, nahát, hogy ezt is megéltem, ujjongott a lelke, kiengednek e fegyintézetből. De persze nem ment, mert megelégedett a lehetőséggel, és mert lótott-futott, sürgősebbnél sürgősebb dolgait intézte. Majd, majd, hiszen bármikor lehet, ez már önmagában a szabadság. Majd egyszer, igen. S egyszer aztán valóban átment, de csak azon a furcsa, virtuális vonalon, amelyen azelőtt sem legyet, sem gondolatot átengedni nem akartak. Micsoda levegő, fújt egy nagyot, tényleg lehet menni. És jött vissza. Aztán átment újra és újra, dobogó szívvel, sápadtan, nem tudott betelni vele, mégis idegesen, a régi beidegződések hibátlanul működtek, de a határőrök nem szóltak semmit, csak néztek egy nagyot, és szorgalmasan pecsételték az útlevelét, mire jó ez, méltatlankodott Károly. Túl könnyű megszokni, eszmélt, s nem sejtette, ezek a régi beidegződések mégis milyen tartósak. Amikor legelőször ment külföldre, tízéves elmúlt már, de még nem fogta föl az akkori útlevélszerzés bonyodalmait. Csak a határra emlékezett. A körülményes, idegölő várakozásra, a bizonytalanságra, vajon valóban átengedik-e. Ne szólj semmit, figyelmeztette az apja, nem tudhatod, ki ül a fülkében, a finánccal is csak én beszélek. Úgy teszel, mintha villamossal utaznánk a város végére, értetted? Károlyka értette, hogyne értette volna, régen fölfogta, az már mindig úgy volt, hogy beszélni csak otthon lehet, azt is suttogva, mert a falnak is füle van, és sosem lehet tudni, bizony, sosem lehet tudni. Megérkezésük után első dolga volt elővenni a térképet, hogy megnézze, hol lakik Vili. Meglátogatom, közölte. Már három vagy négy éve nem látta. Leveleztek, hát persze, mindenféle sületlenséget írtak egymásnak az autókról, már minden márkát ismerek, dicsekedett Vili, az osztálytársakról, a tanítókról és egyéb viselt dolgaikról, különösen Vili írt sokat, mert neki minden egészen új volt, fejre állt előtte minden, és azt tudatni kellett a világgal, azaz legalább Károllyal. Amikor Vili apja meghalt, Emma néni egyedül maradt két gyermekével és szerény hivatalnoki fizetésével egy idegen vidéki kisvárosban. Károly úgy tudta, hogy valahol külföldön született, véletlenül, mert a határt eltolták a feje
