Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Aich Péter fölött, s ide jött férjhez, kisebbségből kisebbségbe. Eleinte jól ment minden, bérelt bolt biztosította a mindennapit. A háború után azonban ráfogták Vili apjára, hogy arizált, ami természetesen abszolút légből kapott ostobaság volt, hiszen a háború előtt ezt nem lehetett, egyébként sem volt zsidó a tulaj, de kit érdekelt ez, valakinek megfájdult a foga a boltra, ráadásul kollektív bűnbe is esett, mert nem volt államalkotó elem és nem tért meg, azaz nem fújt egy követ a csalókkal. Ez tönkretette, kizsigerelte, nem is bírta sokáig. Emma néni pedig szomorú barna szemével fáradtan mosolygott, de nem panaszkodott, próbálta menteni a menthetőt. Károly emlékezett, hogy amikor annak idején a vidéki városkába utaztak, az ő hátizsákjába is raktak négy kiló lisztet. Ezt Emma néninek visszük ajándékba, mondta a mama. Születésnapja van?, érdeklődött a kis Károly ka. Nem. Hát akkor? Csak úgy. A lakás össze-vissza volt, mint nagytakarítás vagy festés előtt szokott, csupa csomag és cédula, mindent föl kell írni, mondta Emma néni, múlt héten a fővárosban voltam, de nem volt fogadóóra, pedig megírták, mikor jöjjek, holnapután mehetek újra, mondta szemrehányóan, rezignáltan. De hát mit csináljak? Emma néni a fejébe vette, ha törik, ha szakad, nem marad itt, csak el innen, el. Nem volt ez egyszerű, sem természetes, mert az új terror végeláthatatlan és bürokráciája beszámíthatatlan, s a sír az egyetlen, ami a kisvároshoz kötötte. Mindenképpen az anyjához költözik, aki már régen, még a háború előtt visszakerült szülővárosába a csúnya nyugaton. Márpedig mindenki, aki oda kívánkozik, az most fölöttébb gyanús, a nép ellensége, osztályidegen hazaáruló, úgy is kell bánni vele. Ez volt a ráadás, elhatározása helyességének fölösleges bizonyítéka, mi lenne itt a gyerekekkel? A mama volt egyetlen támasza a vasfüggönyön innen, s ezt sosem felejtette el, végül nem volt veszélytelen ilyen elemekkel komázni azokban az időkben, egyszer el is jöttek, tudta meg később Károly, érdeklődtek, vajon a mama tisztában van-e, kivel érintkezik, miféle közveszélyes egyénnel, gondoljon csak a jövőjére, hiszen gyermekei is vannak. De a mamát nem lehetett megfélemlíteni, csak óvatosabb lett. Ezt máshol ne mondd el, erről csak otthon beszélünk, azt is csöndesen, vagy inkább sehogy, értetted? Évekig tartott a hercehurca, míg végre sikerült elhagyni a hazát, amely nem volt hazája. Károlyban elevenen élt az emlék, ahogy kimentek az állomásra, a mozdonyhoz egy árva vagont kapcsoltak, s Emma néniék voltak az egyetlen utasok. Különvonattal mentetek, viccelődött később Károly. Csak nem gondoltad, hogy tömegközlekedési eszközzel megyünk világgá, kontrázott Vili. Az emlékezetes pályaudvari búcsú úgy zajlott, hogy isten veled, ki tudja, látjuk-e még egymást. Több mint három év telt el, míg újra találkozhattak, egy gyerek életében ez rengeteg idő, kivételes esetnek számított, szinte csoda volt. Az azután következő találkozás azonban vagy egy évtizedig is váratott magára. Megemberesedtek, útjaik eléggé eltértek, a kölcsönös jóindulat, a gyermekkorból öröklött barátság azonban megmaradt, s bár mindketten megkomolyodtak, egymás mellett újra bohó kisfiúk lettek. Elmentek az operába, de a pinceszínházba is, előkelő helyen megittak egy kávét, s a bolhapiacon egy sört, lányokra vadásztak, és nagyokat röhögtek. Cicával viszont továbbra is feszült maradt a viszony, mert a nagy lány, az, ugye, nagylány maradt, férjhez is ment
