Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Aich Péter: Gyászmise (elbeszélés)
Aich Péter Gyászmise Emma néni meghalt. Postán jött a hír. Csupán ennyi: meghalt. Egy szó sem arról, vajon váratlanul vagy hosszas betegség után, még arról sem szólt az értesítés, vajon csöndesen, szerettei körében, esetleg hogy mély szomorúsággal tudatjuk vagy egyéb közelebbiről. Éppen csak: meghalt. Temetése... Hát igen, ez az örökkévalóság. Csak valahogy nem logikus. Sosem logikus. A test mindig idegen helyre kerül azután. Személytelenné válik, szemet maró porfelhő az idő sodrában. S a lélek, e magános vándor az időtlenségben, ki tudja, hova száll... Amikor Károly néhány éve külföldre utazott, fölhívta Emma nénit. Otthon lesz, Emma néni? Megállhatnánk egy ugrásra? Persze, bármikor, mondta Emma néni, a mamával jössz? Ezért hívok, mondta Károly, dolgom van arrafelé, a mama azonban Emma néninél maradna közben, ha nem zavarunk. Jaj de jó, örült csöndesen Emma néni, a mamával már olyan régen nem beszélgettünk. Károly szinte látta, hogy Emma néninek sugárzik a szeme, ó, micsoda öröm! A szemére nagyon jól emlékezett, gyönyörű nagy barna szeme volt Emma néninek, olyan kedvesen tudott nézni, mosolya bearanyozta idős korára is megőrzött szépségét. Valami titkos búbánat ült benne, mélyen az elhamvasztott vágyak alatt, pislákoló zsarátnok, a mélabú örökmécsese. Meglehet, csak gyermekkori emlék volt ez. Az első halványuló, fátyolos kép, amely benne megmaradt róla, jóval tízéves kora előtti időből származhatott, vidékre utaztak a mamával, ahol Emma néni lakott. Akkoriban nemigen lehetett utazni, nem is volt tanácsos, mert megtörténhetett, hogy mire visszajött az ember, már más lakott a lakásban, aki fölülmúlhatatlan érdemeit bumáská- val bizonygatta, a lakást sosem hagyták üresen, mindig maradt ott valaki, hírmondónak legalább. Igen, akkor még nagyon kicsi lehetett. A távolba vesző köd mögül Károly Emma néni szeretetteljes, gondterhelt arcára emlékezett még, amely valahogy nem illett a szép asszony vonásaihoz, úgy tűnt legalább. Sok gondterhelt arcot látott akkoriban, ám a kis Károlyka mégis megilletődöt- ten vette ezt tudomásul, mert útközben kioktatták, hogy ott aztán jó legyen, és főleg csöndben legyen, nem lehet rosszalkodni, mert a bácsi beteg, nagyon beteg, jobb, ha nem is jöttök be, szép idő van, maradjatok kint, majd mentek Vilivel labdázni vagy biciklizni vagy mit én tudom. Károlyka nem tudta, mi lehet az a mit én tudom, de a labdázás tetszett neki. A biciklizés kevésbé, mert akkor még nem tudott biciklizni, a mama ezt valahogy figyelmen kívül hagyta. Vili volt Emma néni fia, remekül lehetett vele labdázni, meg — ahogy kiderült — mit én tudomozni, de sajnos biciklizni is tudott, igaz, a férfibiciklin a keresztrúd miatt nem érte el a pedált, ezért alatta dugta át a lábát, úgyhogy egyik oldalra dűlt a bicikli, a másikra pedig Vili, de hajtott, mint a bolond, csak
