Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Papp Tibor: A szekta (elbeszélés)
Papp Tibor szájon csókolhatta volna, csak úgy, véletlenül, a sötétben, akkor talán elszakadtak volna tartózkodásának a gátjai, s egész testével árvízként zúdulhatott volna a férfira, de nem csókolhatta szájon, nem maradt más neki, mint a Boldog Elmélkedés-közösség családias légkörének szavakba öntése, amit Olivér csak fél füllel hallgatott, a másik fél fülét a zene töltötte meg. Olivér virágról virágra szállt, mint a nektárt kereső méhecske, itt-ott kapott egy csókot, nem a szájára, az túl feltűnő lett volna, hanem a nyakára, ami viszont azért volt veszélyes, mert inggallérjára átköltözhetett a rúzs, árulkodó foltokat hagyva a fehér gallérkorláton, amit a nők messziről észrevesznek, s ha rátartiak, akkor elkerülik a fiatalembert, vagy szemtelenül rákérdeznek a foltra, gúnyosan és egy csipetnyi féltékenységgel. Évával, aki nyíltan és kicsit agresszívan mutatta ki vonzalmát, igyekezett gyors táncokat járni, lerövidítve ezzel a (szerencsére ruhával szigetelt) testi kontaktust. Úgy tapadt hozzá, mintha meztelen lenne. Ő is tagja a szektának, egyre biztatta Olivért, hogy lépjen be, jöjjön elmélkedni, rendszeresen találkozhatnának. Férjet keres a lelkem, gondolta Olivér, de most nem én leszek a csapdába esett éji vad. A terem egyik végét, mintha a hajó faránál lenne, szemben a zenekarral, a homályos söntés foglalta el, melynek magas pultjára könyökölve középkorú férfiak, mint korhadt fatörzsek áradás után, partra sodorva várakoztak, ácsorogtak, iszogattak, miközben asszonyaik a színes lampionfényekkel ködösített teremben nyomkodták melleiket táncosuk bordáihoz. Olivér felkérte az asztalánál hosszú ideje egyedül ülő Beát, nem azért, mert szamaritánus akart lenni, bár a felkérésben ez is benne volt, ő óhatatlanul átérezte a nők aprócska mellőzésből fakadó szenvedéseit, hanem azért, mert ez a szépasszony, akihez semmilyen kommentárt nem fűzött a két szomszéd, állhatatosan szemezett vele. Bea vékony derekát ölelve elmélkedett tánc közben a korábban hallott misztikus dolgokról, midőn a fiatalasszony, akinek férje a vékonydongájú Elmélkedésvezető Testvérrel vitatkozott a söntésnél, aprócska nősténymacskafogait kimutatva letegezte őt, és nagyon kéjesen belemosolygott a szemébe. Zöld bársony hosszúnadrág feszült rajta, olyan szorosan, hogy farán a nadrág alatt rejtező fehérnemű minden öltése, mint térképen a határvonalkák, tisztán kivehető volt, bugyijának két szára hivalkodóan nyitott V betűt rajzolt fiatalosan gömbölyödő fenekére, felsőtestét lyukacsos horgolt blúz fedte, melynek világoszöld színe olyan volt, mintha a festék kevés lett volna az oldószerben, s így az oldószer, mint a víz, átfolyt, és csak halványan színezte el a pamutot. A melltartója selyemfényű, fehér, ami néhány lépés távolságról úgy mutatkozott, mintha nem is lenne felette blúz. A puha, vízzöld hálózat eltűnt a fehér csillogású kebelformáló kosarak fölött, s ebből kifolyólag a melltartó szikrázó dombjai elkülönültek a női testet fedő egyéb öltözéktől. Égővörös haját Bea röviden hordta, mint egy lángoló ártéri bokros ligetet, bozótosán, bizonyára azért, hogy vad göndörségének nagyobb legyen a hatása. Olivér éppen elcsúsztatta jobb tenyerét a fiatalasszony hátsó dombvidékére, szelíden síelve lefelé, midőn sejtelmesen megszólalt Bea: Olivér, most azt csinálsz velem, amit akarsz. Amit akarok?
