Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Papp Tibor: A szekta (elbeszélés)
A szekta Igen. Te is akarod? Akarom. Most? Most rögtön. Mindent? Igen. Kint is? Ott is. A vasárnap esti szektatáncnak hirtelen megformálódott a miértje, és elszürkült a hogyanja. Beát úgy ölelte magához a vérforraló párbeszéd után, mintha ki akarná belőle préselni a szektában degradált lelket. Nem szabad kapkodni, mondta Olivér, a tánc után egy picit bent maradunk, aztán kimegyünk, te az egyik, én a másik ajtón, s a park felőli bokor mögött találkozunk, súgta Bea fülébe, akinek ettől az arca is elvörösödött, s beleegyezésül belelehelt Olivér nyakába. Kint csöpögős idő volt és hűvös. A kis park fölött a fák fekete lombkabátja, mint egy pinceboltozat, a sötétnél még sötétebbre kormozta a felhős eget. A vízcseppek, mintha lépcsőn lépdelnének lefelé, levélről levélre totyogtak, alig hallható ütéssel, cuppanással, mígnem egy nagy szaltóval leestek a földre vagy az éppen alattuk tartózkodó szerelmesekre. A jócskán nedves oldalsó bokor mögé Olivér érkezett elsőnek, Bea a vizes fűben az utolsó lépéseket szaladva tette meg, és teljes testével beledobta magát Olivér ölelésébe. Torkig nyomták egymás szájába a nyelvüket, mintha nyelvük kanalával próbálnák a másik szájában leledző folyadékot sűrűbbre kavarni, s ezáltal növelni a bájital erejét. Olivér keze gyorsan elindult a combok felé. Nem volt szüksége fényre, a keze mindent látott, a has meleg cipóját, a combok nagy ívű boltozatát, középre bukó hajlatát. Egy pillanatnyi csókszünetben Bea kicsit ijedten mondta, hogy feltűnés nélkül maximum tíz percig maradhatnak együtt. Bea kigombolta a derekán igencsak szoros nadrágját, fellazítva ezzel az akadályt, ami alatt Olivér keze lecsúszhatott a vénuszhegy felé, mely, mintha egy prémkabát alapanyaga fedte volna, mohásan puha volt és selymes. Kis gyapjúszálak füvében jutott el a forró hasadékhoz, mely jócskán nedvezett már. Bea sem volt tétlen, kigombolta Olivér sliccét, szabaddá téve a keményedő vágy előtt az utat, majd átfogta Olivér nyakát, és térdeit magasra emelve felugrott Olivér derekáig, de semmi esély nem volt arra, hogy egyesüljenek, mert útban volt a hosszúnadrág, ha lejjebb tolta, akkor a nadrág összefogta a térdeit, nem tudta a combjait szétnyitni, ha letolta a bokájáig, akkor nem tudott felugrani. Ott ügyetlenkedtek, de állva nem mentek semmire, a fűbe nem ereszkedhettek le, mert vizes volt. Simogatták és csókolgatták egymást, miközben az idő ellenségesen rohant előre. Dédnagyapa vajon mit csinált ilyenkor? Végül ráébredtek mind a ketten, hogy itt és most nem jutnak egyről kettőre. Mielőtt visszaszaladtak a bálterembe, Olivér leszűrte magában, hogy ez a kudarc nemcsak az övé, hanem a szektáé is, jó, hogy holnap már elutazik, majd kedvesen elbúcsúzott Beától, nem egészen örökre, de majdnem.
