Irodalmi Szemle, 2003
2003/2 - Papp Tibor: A szekta (elbeszélés)
A szekta kiálló tetőzet oltalmában a dunyha alatti meleg boldogságát sugározták. Már szólt a zene, a nagyteremben a táncoló párok enyhe fuvallat tenyerén emelgetett falevélként, kecses mozdulatokkal csúszkáltak ide-oda. Érkezésük olyan szelíd volt, mint a karácsonyi angyalé, szinte észrevétlenül kerültek asztalukhoz. A zene szünetében Anna és a tanító néni körbevitték Olivért, mint egy trófeát, és bemutatták neki a hölgykoszorú minden virágát, Arankát, a gyógyszertári laboránst, Gertrúdot, a városka legsoványabb kisasszonyát, akinek görögösen szép az arca, bemutatták neki Andreát, akit a szekta legelső tagjaként tartanak számon, meg azért, mert az a hír járja róla, hogy férfiban nem válogatós, Beát, a könyvelő aranyhajú feleségét, róla sem Anna, sem a tanító néni nem tudott érdemlegeset mondani, Évát, a férfiakra igencsak veszélyes, nagyon agilis tanítónőt és két húgát, Júliát meg Krisztinát, akik tanulnak még, de nőként már túl vannak az érettségen, bemutatták neki a tanítónők között azt a negyvenöt körüli, kihívóan öltözködő, mélyen kivágott vörös blúzt, teljesen áttetsző, hosszú fekete szoknyát viselő szépasszonyt, a kétszáz hektáron gazdálkodó Martin úr feleségét, aki a nyári iskolai szünetben már kétszer megszökött a férjétől egy hórihorgas kamasszal, de a nászba belefáradva egy hónap múltán hazament, talán őt kéne célba vennem, gondolta Olivér, Madame Lulu unokahúgának is be akarták mutatni, de erre nem volt szükség, már ismerték egymást. Éva húgait kivéve az egészen fiatalokhoz nem vitték oda, két kerítője bizonyára nem vette észre, hogy a csitrik tágra nyitott szemében a várva várt aranysujtásos hercegfi holográfiája közelében már ott van Olivér képe is, a kis ártatlan fejekben csak egy mosolyt, egy intést várnak a jóképű idegentől, és övé a főhely, az aranysujtás, a leányszöktetéshez elengedhetetlen paripa és minden kellék, ami az álmodott ifjúnak kijár. Olivér valójában félt a csitriktől, többször megégette már a kezét meg a szívét a meggondolatlan kamasz lányokkal, akik a nagy szerelemben megvakulnak, elfelejtik az óvatosságot, akaratosak lesznek, és olyan szívbéli birtokvágyók, mint egy dél-amerikai diktátor. A kultúrház nagyterme vidám bálhoz illően volt kidíszítve, a zenekari emelvény mögött tojásszínű drapéria lebegett, mint egy hajócska vitorlája, mely előtt a szaxafonos és a trombitás réz hangszere úgy csillogott, mint egy luxusjacht naponta ötször végigfényesített korlátja és fedélzeti díszei, a plafonról vidám lampionok ereszkedtek alá különböző magasságokban, egy láthatatlan hullámvasút hepehupáit követve. A falról és az ablakok kilincséből színes krepp-papír szalagok integettek, haloványan imbolyogtak, bizonyára a táncolókból áradó melegtől, mely tudvalevőleg lentről felfelé száll, vagy a hosszan nyitva tartott főbejáraton beömlő hideg levegő körbeszaladó árama miatt Férje mellől elsőnek a tanító nénit kérte el egy táncra. Bizonyára minden hátsó gondolat nélkül, vidéki egyszerűséggel bedűlt neki a menyecske, érezte combját, hasát, melleit, miközben Olivér azon gondolkozott, milyen kár ezért a még mindenre képes testért, egy-két kaland tavaszi pírfoltokat csalhatna a fiatalosan mosolygó arcra, egy férfikéz szerelmes simogatása bugyborékosra forralhatná a vérét. A következő tánc Annáé lett, aki tartózkodóbb volt, mint a másik szomszéd, mereven mozgott, mintha attól félne, hogy valóban kialakulhat valami közöttük, ami csodálatos lenne, de kiszámíthatatlan. Ha Olivér
