Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Fónod Zoltán:,, Mindig világba öltözöm...” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után (tanulmány)
„Mindig világba öltözöm...” szolgálták, annak útján pedig nemcsak márványlépcsők, hanem botlató kátyúk is vannak”.<7) Ezeket a sorokat félévszázad múltán is igaznak, megértően emberinek kell mondanunk. íróink első szembesülése a valósággal - a megjelent köteteket alapján - mesz- sze elmaradt a Fábry megfogalmazta elvárástól. „A magyar író - írta Fábry Zoltán 1954-ben Tamási Áron regénye kapcsán - csak a szegénynemzet mellre ölelésével, vállalásával lehet küldetés: teljesítő teljesség. A szegénynemzet: az ugrópont, ezen fordul meg minden... A haza jobb sorsának elkerülhetetlen előfeltétele: a szegénynemzet jó sorsa.”<8) Az ideológia meg a demagógia imamalmai idején akár vezérlő kalauz is lehetett volna ez az intés... A húszas évek végén hírhedt kritikussá vált, proletkultos Fábry a harmincas évek közepén rádöbbent arra, hogy tévúton jár. Innentől kezdve irodalomszemléletében cezúra következett, mégpedig a vox hu- mana javára. Ennek tulajdonítható, hogy 1948 után (ez az év a térségben a politikai rendszerváltást is jelentette!) fenntartással és elutasítással fogadta az új korszak mételyeként jelentkező irodalmi gyakorlatot. Ez a felismerés egyes írásaiban már az ötvenes évek elején egyre követelőbben fogalmazódott meg. így az sem véletlen, hogy Fábry Zoltán a sematizmussal való leszámolásban is példamutató volt. Nagy hatású tanulmánya, az Antisematizmus, mely 1963 végén és 1964 elején jelent meg, a maga nemében korszakos jelentőségűnek bizonyult. Tanulságosak voltak azonban azok a sorai is, melyeket az 1958 szeptemberében induló Irodalmi Szemle útravalójaként fogalmazott meg. „Senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremteni, és elölről kezdve óriásokat utánozni: próbálgatásaink alapmotívuma egyre inkább Európa lett... Mi lettünk az emberség, a nép, a szegénynemzet, az internacionalizmus kor- és térbeli elkötelezettjei... álltuk a sarat: felkaptuk a szót, a korparancsot, és adtuk tovább. Tisztünk, testünk, lelkünk, vérünk és áramunk így lett a vox humana, az emberség hangja és szava ... Csodának tudtuk magunkat, és a végén kisült, hogy csak csodabogarak voltunk.... Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott.(...) Felváltatlanul, meglátatlanul, megváltatlanui állunk őrhelyünkön, és mégis hűséggel, mert a vox humana mondanivalójává köteleztük el magunkat(...) Az idők teljében élünk újra. Az embertelenség régi és új válfajai szinte kiprovokálják a humánum törvényét: az embert az embertelenségben.”*9’ Ezekben az években a leggyakrabban épp az eszme és a humánum törvényei sérültek, torzultak az irodalomban is... Fel kellett tehát nőni az új igényekhez s egy korszerűbb irodalomtudathoz és -felfogáshoz. Fábry Zoltán szerepe ebben a folyamatban pótolhatatlan volt, még azok számára is, akik később megtagadták vagy ellene fordultak. Abban persze, hogy a hatvanas évek elején megfordult a széljárás a magyar irodalom egészében és részben a csehszlovákiai közéletben és irodalomban is, szerepet játszottak azok a mélyreható változások, melyek a Szovjetunióban végbementek, s az ötvenes évek közepén Lengyelországban társadalmi feszültséghez, Magyarországon pedig az 1956-os októberi forradalomhoz vezettek.
