Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Fónod Zoltán:,, Mindig világba öltözöm...” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után (tanulmány)
Fonod Zoltán A „derékhad”, az a nemzedék, mely 1948 decembere után az irodalomteremtés nehezét vállalta, jó egy évtized múltán, a hatvanas években, felsorakozott az irodalmi élet fő áramába. A nemzedék egyes tagjai - tehetségük, írói ambíciójuk arányában, ki több, ki kevesebb sikerrel - fokozatosan megszabadultak önként vállalt elkötelezettségüktől, attól a politikai kötődéstől, mellyel (Cseres Tibor kifejezésével élve) „egy harcra ítélt nemzedék” tagjaiként erőteljesen vállalták a politikai szerepet, a társadalmi elkötelezettséget egy új társadalom, a szocializmus építése érdekében. Csaknem egy évtizeddel azután került sor erre a felismerésre, hogy a magyar írók első kongresszusán (1951-ben) leleplezték ugyan a sematizmust, a történelmi számvetés tudatosítására azonban a magyar irodalom esetében is évekre volt szükség. S akárcsak a magyar írók esetében (gondolunk itt Illyés Gyula, Sarkadi Imre, Örkény István, Karinthy Ferenc, Cseres Tibor, Mesterházi Lajos vagy Dobozi Imre és mások munkásságára!), a mi „alapozó nemzedékünk” (a prózaírók között Egri Viktor, Szabó Béla, Mács József, Szőke József, majd a hatvanas években prózaíróként is ismert Rácz Olivér, és a korábban kritikusként tevékenykedő Dobos László, és az idősebb nemzedékhez tartozó Ordódy Katalin vagy Dávid Teréz ) is kivette részét a kisebbségi irodalom megújításából. A szemléletváltás és a korszerűség úttörői a hatvanas évek elején Rácz Olivér, Dobos László és Duba Gyula voltak. A „derékhad” írói - akárcsak Magyarországon - nálunk is erőteljesen hozzájárultak a magyar valóság feltárásához és a történelmi tudat alakításához, mégpedig a prózairodalom korszerű eszközeivel. Nemcsak témában újult meg az irodalom, hanem módszereiben, eszközeiben is. Az újrealizmus eszköztára elsajátítása mellett polgárjogot szerzett a többsíkú ábrázolás, az írói parabola, a groteszk és az abszurd. Olyan példák ösztönözték íróinkat, mint a magyar irodalomban Sarkadi Imre műve, A gyáva (1961), Karinthy Ferenc kitűnő regénye, az Epepe (1970) vagy Örkény István tény- irodalmi prózája, a Lágerek népe (1947), illetve Macskajátéka (1966) és „egypercesei” (1968), valamint a Tóték (1967) című regénye. Példaértékű ösztönzést jelentett, persze Illyés Gyula munkássága (A puszták népe, 1936), illetve az újrealista és realista próza korábbi képviselőinek (Móricz Zsigmond, Móra Ferenc vagy Gárdonyi Géza) írói módszere. A változás első biztató jele a prózában (a költészet 1958-as szemléleti megújulását követően) kissé megkésve, a hatvanas évek elejére érett be. Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz (1963), valamint Dobos László Messze voltak a csillagok (1963) című regénye egyaránt új színt, új hangot és valóságlátást hozott az irodalomba. Rácz Olivér, a kisebbségi irodalom egyik legképzettebb, a Nyugat-nemzedék művein nevelődött képviselője az ötvenes évek elején verses mesékkel (Öcsi csacsi kalandjai, 1950), és gyermekregénnyel (Puffancs, Göndör és a többiek, 1961), valamint verseskötettel (Kassai dalok, 1958) és műfordításokkal jelentkezett. Nagyszabású társadalmi regénye, a Megtudtam, hogy élsz a szlovákiai magyarságnak a háború alatti életét, a zsidóüldözést és egyéb megpróbáltatásait vál
