Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Fónod Zoltán:,, Mindig világba öltözöm...” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után (tanulmány)
Fonod Zoltán „Mindig világba öltözöm...” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után Az idő kérdez, s kérdései kegyetlenek. A pillanat, a megállított idő esetében mindenképpen az ...Aligha véletlen, hogy irodalmunk esetében ez a „megállított idő” jelentette az első számú témát, a politikai hatalom számára pedig éveken át a tiltást, a tabut. A „Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok” Fábry Zoltán megfogalmazta igazsága a második világháborút követő csehszlovákiai magyarüldözés pontos megfogalmazása volt. Vád és ítélet, melyet nem lehet elfelejteni, meg nem történtté tenni. A hontalanná tett mintegy százötvenezer magyar meg a megfélemlített további százezrek, évtizedeken át hurcolták magukban ( s részben hurcolják ma is!) ezt a traumát, a félelmet és megalázottságot. Azoknak az éveknek az emlékét, a- mikor a háborús törvény: a győzők és legyőzöttek kegyetlen, embertelen törvénye, a Vae victis! jegyében fogalmazódtak meg a korabeli igazságok/hazugságok. Amikor 1948 őszén — moszkvai parancsra — tisztulni kezdett az égbolt, a szlovákiai magyarság csak önmagára, erkölcsi erejére és tehetségére támaszkodhatott. Előbb a magyar szó kapott — az Új Szó és a később megszerveződött magyar sajtó révén — szabadot, aztán fokozatosan a kultúra és a szellem napvilága is belopakodhatott a magyar otthonokba s a mindennapi életbe. Minden szóért, minden kis eredményért meg kellett küzdeni. Semmit nem adtak ingyen, legfeljebb az Ady Endre megfogalmazta biztatást: „Csak akkor születtek nagy dolgok, / Ha bátrak voltak, akik mertek...” Kezdetben azonban szűkön mérték az emberi bátorságot is, de a tisztesség és a humánum becsülete végül is úrrá lett a kishitűség felett. így indult útjára a kisebbségi magyar kultúra Szlovákiában, és így tette meg első bizonytalan és ma már megkérdőjelezhető lépéseit az irodalom is. Talán nem árt egy másik koronatanút is megidézni a „tragikus évek” kárvallottja és hontalanjaként. Peéry Rezsőre gondolok, aki megindítóan szép gondolatokkal idézte a kényszerűen elhagyott szülőföldet. Félálomban hallja a vékony gyermekhangot. „A csitári hegyek alatt régen le esett a hó.” A csüggedés óráiban pedig azt a másikat: „Elindultam szép hazámból...” „A gyermekhang muzsikájának hívására nemegyszer visszatértem már ifjúságom vidékére. A fák zúgását kívántam hallgatni a pozsonyi Ligetben, a nyári tücsökszót a holdfényes kertben. ... Ott voltam tehát vágyódásaim színhelyén, és ott tanultam meg, hogy már nem a tájak, hanem dolgos, megbonthatatlan, biztosan álló régi énünk, gazdag és szép múltunk emléke sajog fel. Két évtizedig béke volt, s milyen hőskora az emberi és magyar
