Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Fónod Zoltán:,, Mindig világba öltözöm...” A magyar próza útkeresése Cseh/Szlovákiában 1945 után (tanulmány)
Fonod Zoltán törekvéseknek odafenn a periférián!” — írta Peéry Rezső a Zsoltár férfihangra című publicisztikai remeklésében, 1948 szeptemberében, az „áttelepített és áttelepítendő magyarok budapesti hetilapjában”, az Új Otthonban. Majd így folytatta: „De férfiak vagyunk, és el kell végre mondanunk: Az idő, amit a gyermeki hang felidéz, a békének ez a húsz esztendeje a maga érdekes szépségével, lélekformáló hatásával, hősi és nemes lendületével, ez a húsz esztendő a magyar végeken, Erdélyben és a Felvidéken, egészében véve, sajnos, nem tudott változtatni az utóbbi évtized tragikus magyar szereplésén”.“’ És itt Magyarország vezetőinek háborús kalandjára, és — ezt követően — a magyarságot ért katasztrófára gondolt. „Robbanás, összeomlás, romok, vér, könnyek, felszabadítás és építés forradalmian új alapokon: ez lett a fejlődés sora.” Meg a haza, a szülőföld elvesztése... S az a szomorú élmény, hogy „dzsentrik, kegyelmesek, nyilasok és kommunisták között kell most az utat megkeresni” az új hazában.'2’ A deportálás, reszlovakizáció, kitelepítés révén a csehszlovák vezetés (pártállástól függetlenül!) a magyarkérdést akarta egyszer s mindenkorra „megoldani”. A kényszerű „fordulat”, a moszkvai parancs azonban keresztülhúzta számításaikat. Azt persze elérték, hogy a kisebbségi magyar értelmiséget elűzték, s ezzel a magyar kultúra és szellemiség folytonosságát, megújulását is ellehetetlenítették, s ezzel a jövő lehetséges formálását is. A lakosságcsere révén megváltozott ugyanis a dél-szlovákiai városok nemzetiségi arculata. S mivel az irodalom sorsa korábban szorosan kötődött a városi fejlődéshez, egyáltalán a városiasság kérdéséhez, ez a feltételrendszer most semmivé lett. A városok mindig meghatározó szerepet játszottak a magyar irodalom fejlődésében. Ady Endre 1911-ben így írt a városok és az irodalmi fejlődés kérdéséről: „A város város, s a városnak külön és különös lelke van, amely nemcsak mai és holnapi... Ma Magyarország: a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani... A városok felejtsék el végre már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán... A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had... A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra, s ha — úgy tetszik — a magyarság sorsát”.'3’ Az új helyzetben —jobbára — el kellett felejteni azt a korábbi állapotot, a- mikor tájainkon, a húszas években, a vidéki kaszinók váltak a magyarság számára a kulturális és irodalmi élet megteremtőivé, s az intézményi rendszer kialakítása kezdeményezőivé... így igaz ez akkor is, ha maga Peéry 1937 februárjában a Korunkban azt panaszolta, hogy „...a mai Szlovenszkó városisas magyarsága nem volt olyan szerves és kifejezett, hogy hordozója lehetett volna egy nívós, új magyar periferikus irodalmiságnak”. Következésképpen: „A vidék irodaimisága viszont nem kap távlatot önmaga problémájához, nem tudja kiaknázni azt a témaérdekességet, amelyben él, mert hamis tudattal éli meg”. Érdemes talán idézni a szlo- venszkóiságról, „a szlovenszkói irodalom szeparatív jelszaváról Írottakat is: „A
