Irodalmi Szemle, 2003
2003/12 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES MONOSZLÓY DEZSŐT - Végh Péter: Az ígéret (novella)
Végh Péter gondtalanul cseverészve indultak a hintó felé. A bácsi kimért tekintete egy pillanatra találkozott a kisfiú boldogságtól sugárzó szemével. A cselédlány, jobb kezében súlyos elemózsiásszatyrot tartva, kissé gyámoltalanul követte őket. Az agg kocsis éppen egy vesszőkosárnyi friss szénával tért vissza az istállóból. Félúton összefutott gazdáival, és tisztelettudóan megemelte a kalapját. A gazda ekkor úgy rendelkezett, hogy a kosarat kösse egy kötélkével a hintóhoz, gyámfiát ültesse bele, mivel megígérték neki, hogy őt is magukkal viszik. A kocsis ellenvetés nélkül teljesítette a furcsa parancsot. A kutyák a hátsó udvarban vadul csaholtak, a drótkerítéshez lapították otromba fejüket. Megérezték, hogy a gazda most az egyszer nélkülük indul útra. A kisfiú valami miatt már nem tudott örülni. Mondani akart valami olyasmit, hogy ő nem erre gondolt, de nem volt hozzá mersze. Almélkodva és kissé bár- gyúan bámult gyámszüleire, mintha most látná őket először életében. A cselédlány alázatosan hátrább húzódott, a száját tátva felejtette az ámulattól, és egy szót se szólt a fiú érdekében, aki a szemébe toluló könnyein át még látta, amint gyámszülei felkászálódnak a hintára. A bácsi előbb gálánsán felsegítette a nénit, majd maga is felugrott. Arcukon kószáló huncut mosollyal néztek le rá a hintó magasából. A fiú örömtelenül ült a vesszőkosárban, és láthatóan nem úgy ült ott, mint akire a Nagy Boldogság és a Nagy Kaland vár, de sokkal inkább úgy gubbasztott a kosárban, mint akire éppen rászakadt az ég. Pufók arca a méregtől és a szégyenpírtól teljesen kivörösödött.- Gyi te, Csillag! Gyi te, Szellő! - nógatta lovait a vén kocsis, és jókorát suhintott ostorával az állatok közé. Azok értettek a szóból: belefeszültek a hámba, és a kocsi elindult. A kosár nem akart mozdulni a helyéről. A kötél megfeszült... majd nagyot pattanva elszakadt. A kosár - benne a vörös képű fiúval - előbb előrebillent, majd visszahuppant, a fiúcska pedig jól termett tökként fordult ki belőle az udvar porába. De még mielőtt földet ért volna, ösztönösen behunyta könnybe lábadt szemeit, parányi fogait úgy összemorzsolta, hogy vér serkent köröttük. Fakó arcát az udvar szürke porába merítette, s akkor leikébe ismeretlen érzés költözött. Hiába nógatta a cselédlány, hiába fogta át a derekát. Nem mozdult. Az árva égő arcát egyre a meleg porban tartotta. A kisfiú ekkor kapta az első komoly leckét az élettől; egy kis ízelítőt az árvaság keserű kenyeréből. A hintó közben elrobogott. A kocsit kísérő nagy porfelhőben vörös pipacsok százai hajladoztak az út szélén, és a nagy kerékzajban elhaló kacagások szálltak, mint valami kószán bújdosó párafelhők, a távoli sötét ég felé.
