Irodalmi Szemle, 2002

2002/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritikák - Gömöri György: Az igazi hűség (és hála) éneke (Vas István: Pesti elégia)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

„Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacog/ A Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.”

A Város tehát egyszerre élőlény és helyszín. Az utóbbit jeleníti meg a harmadik versszak, amelynek képei az ostrom utáni, 1945-ös helyzetet idézik: kiégett a nagy hírű Royal Szálló és a Körút sarkán az Emke is. A New York kávéház épülete ugyan megsérült, de maga a helyiség újra kinyitott, legalábbis erre utal az „új villany” felvillantása, ami két versszakkal később az „élet villanya” lesz — már ameddig tart, mert éjjel (10-től vagy 11-től?) kijárási tilalom van. De a Város túlélte a „városölő éghajlatot”, s egy percre a New York lesz a megújuló pesti élet szimbóluma: a Város „Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba." [Az én kiemelésem.j Vagyis párhuzam teremtődik 1945 és 1956 között: Budapest azt és ezt a megpróbáltatást (ostromot) is túlélte.

A „sár” szó egyébként háromszor fordul elő a vers első öt szakaszában, s jelenti a levert forradalom utáni csüggedtséget, nihilizmust, amit a kádárista restauráció részben terjeszt, részben kihasznál. 1957 februárja fekete lap a forradalom utóéletében: igaz, hogy már december óta folynak a gyorsított perek és kivégzések, de az első nyilvános pert, Tóth Ilona és társai ügyét február 18-án kezdik tárgyalni a Fővárosi Bíróságon. Ez az a bizonyos per, amelyben — emlékezzünk — az újabb kori igazságszolgáltatás történetében példátlan módon, másodfokon (!) halálra ítélik Gáli József írót és Obersovszky Gyula újságírót, s az ítélet végrehajtásától csak a lavinaszerű külföldi felháborodás és tiltakozás hatására állnak el. (Tóth Ilonát és három társát kivégzik.) Az írók túlnyomó többsége hallgat, szemben áll Kádárékkal, ragaszkodik az 1956. december végi írószövetségi nyilatkozat szelleméhez. Ugyanakkor az utcákon razziáznak, folynak a letartóztatások, internálások. A Pesti elégia ötödik versszakában a „gyér gépkocsizaj” erre utal, hiszen kizárólag a belügyesek használnak ekkoriban autót.

így érkezünk el a vers hatodik szakaszához, ahol Vas István hirtelen idősíkot vált, a jelenből visszatér a közelmúltba, 1956 októberébe. A következő három sor torokszorítóan szép vallomás a forradalom mellett: „De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!/ Sosevolt remény hallatta itt fiatal füttyszavát,/ S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.”

Mindez már, úgy tűnik, végérvényesen a múlté. De az emlékezést Vas még megtoldja egy jelenbe visszarántó sorral: „Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk”. A kontraszt nem lehet élesebb: a homály, a sötétség, a „kormos hókupacok” és a „csüggedés sara” van szembeállítva a „végső tisztaság” fényeivel. Vas a tisztákkal szolidáris, s mint a következő sorok mutatják, a fiatalokkal és a költő (író)barátaival érez együtt a Város is, hiszen: „A Város kihagyó kőszive együtt dobog velünk.”

Mitől hagy ki ez az élő Várost jelképező kőszív? 1957-ben még Vas minden olvasója ismerte a forradalom és a kommunista restauráció fontosabb dátumait, volt, aki például emlékezett arra, hogy Kádárék már 1956. november 10-én meghirdették a statáriumot. Decemberben betiltották a Központi Munkástanácsot, és 1957. január 12-én hozták azt a törvényerejű rendeletet, amelynek alapján halálos ítélettel lehetett sújtani a sztrájkok szervezőit. Mint már korábban jeleztem, a forradalommal rokonszenvező lakosság számára 1957