Irodalmi Szemle, 2002

2002/12 - GÁL SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Koncsol László: Költőt ünnepeltünk

A hatvanöt éves Gál Sándor köszöntése

s összezsugorodik a világ szövete, / újra megkövesül a csend és a szív és a szó, / és az űr széteső testünk maradékait megőrli.” (Jelentés az időnek.) Meg ilyeneket hoztál nekünk: „mennek, / egyre csak mennek, / szemükből kihullnak / a tetők / ^ temetők, / kifordul utánuk a csend / az ajtók száján, / kifordul utánuk / a küszöb, a kapu / és a sötét kapubálvány, / az udvart mögöttük / papsajt, útifű növi be, / lüktet benne zölden / az üresség szíve...” — Számos sorod veszi még számba a pusztuló magyar vidékek szívszorongató és elmeháborító leltárát ezzel a zárlattal: „és száll a semleges ég / az elmenőkkel, / az öntudatlan vétkezőkkel, / a nyelvük vesztett tétovákkal, / akik csak mennek egyre mennek, / akik egyre csak távolodnak / önmagukból is kitántorognak, / apáik szavát elfelejtik, / tegnapjukat rejtve rejtik, / néz utánuk küszöb, kapu, / néz a sötét kapubálvány, / s kifordul az emlékük is / a megnémult ajtók száján” ( Távolodók.)

Ilyen hangon kezdtél szólni a világról, s rólunk, belőlünk, helyettünk is lamentáltál fölötte. Eljajongtad fájdalmainkat, amit mondtál, több elődöd és kortársad szavaival is összecsengett. Megvallom, képtelen vagyok végignézni a Duna Televízió egymást követő képes tudósításait az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, horvátországi magyar falvak, városok és vidékek kiürüléséről és lepusztulásáról, az ausztriai magyar települések nyelvi végvonaglásáról, a magát önfeledten, az összes lehető úton-módon pusztító anyaországi magyarságról, amelyhez a szlovákiai nemzetrész sorvadásának mindennapi élményei is besorakoznak. Bocsáss meg, ha egy 1976-ban írt tanulmányomból idézek: „Nincs még egy olyan költője apokaliptikus jóslatokban bővelkedő irodalmunknak, aki a Gáléhoz fogható keserű indulattal festené a végpusztulást.” Egy másik, valamivel korábbi vázlatomban ugyanezt így adtam elő: „Gál Sándor világa a szociografikus első pályaszakasz után nem hősének időszemléletében változott meg; hőse nem fordult a jövő felé, vagy ha igen, ezt a dimenziót zártnak találta. A jövőtlenség mítoszát talán senki sem hirdeti eddig a Gáléhoz fogható keserű szenvedéllyel a harmadvirágzás költészetében.”

Nincs ez, persze, előzmények nélkül; amikor 1973—74-ben teljes figyelmemmel a szlovákiai magyar irodalom múltját kezdtem vizsgálni, meg kellett alkotnom az „őszi versek” formuláját. Fedőnév volt ez az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ihletében írt szlovákiai magyar költeményekre; költőink az ősz képeivel fejezték ki gyászukat, s nyitották meg líránk, egész irodalmunk új, hiteles, esztétikailag értékelhető korszakát. Nem beszélhettek nyíltan, amiként én sem nevezhettem nevén a gyermeket, az 1956-os őszi föllángolást s a rákövetkező tragédiát, a véres kádári ellenforradalmat. Újságot írtál akkor és hivatásszerűen jártad az országot, elsősorban a szlovákiai magyar vidékeket, s az az élménytömeg, amely akkor beléd zúdult, egy kicsit a korábban beért kortársak, elsősorban a Nyolcak legjelesebbjeinek bátorító hatására ilyen lírává nemesedve jött elő műhelyedből.

Rengeteget dolgoztál, sok terepen fáradoztál, s egyik vállalt feladatod sem volt könnyű. Az újságírás, a lapalapítás, a színházi dramaturgia, a Csemadokban és a Kassán vállalt közművelődési szerepkörök, végül, de nem utolsó sorban a magyar—magyar irodalmi és kulturális összekötő szerep, amelyet húsz—harminc esztendőre nem itteni kiküldetések, hanem ottani meghívások nyomán magadra vállaltál. — Milyen szép szóképzés ez a magyar ige: vállaltad a