Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Duba Gyula: Illyés (esszé)
ILlyés nemesen egyszerűvé, őszinte természeti lénnyé, bár talán nehezen megközelíthetővé. A közülük való — író — érti igazán őket! „A paraszti realizmus annyit jelent, hogy mindezt nemcsak másodkézből szerzett információk alapján, az eszével, hanem a szívével, a leikével tudja az író” — írtam Illyésről s2ólva egy korábbi írásomban. De akkor arra is felfigyeltem, hogy Illyés parasztszemlélete nem egyrétű, hanem furcsán sejtelmes, már-már bonyolultnak mondható. Mert „...rokoni vonatkozásokban, a velük való azonosság érzésével és melegével ír zsellérekről, béresekről, pásztorokról és parasztokról. Mintha maga is paraszt volna, és valahogy mégsem paraszt. Úgy beszél róluk, hogy belülről láttatja, de kívülről nézi őket. Róluk való képe bizalmasan hiteles. Avatott szem látja így sorstársait, de maga a képen kívül marad. Tökéletes tárgyi ismereteinek és a velük való azonosságának a harmóniáját valami felsőbbrendű elvonatkoztató célszerűség és kritikai indulat színezi. A földről ír verset, de akárha felette szállna. Hitelesen szól a faluról, s mintha a torony tetejéről nézné. Béreseket és juhászokat mutat be rokonokként, de mint az értelmiségi unoka a nagyapját. Veres Péter más, ő úgy ír, hogy az életét mondja. Darvas József hasonlóan, de Illyés mintha a mások életét beszélné. Kezdő író voltam és a megérzett jelenségben az irodalmi emelkedettség természetes elidegenítő-elvonatkoztató s így megemelő hatásán túl valami mást, az író személyiségére és egyéniségére vonatkozó különöst szimatoltam.” Korábban tehát így írtam, s jól éreztem akkor, de erről később! Mindenesetre annak a fontos vonásának a közelében kutakodtam, amelyről a már említett kötetben — Mi a magyar? — A magyar jellemről című, pompás esszéjében Babits leírhatta Illyés Magyarok című könyvéről: „Itt nincs rendszer és tudományosság. De annál több a mondanivaló, vagy akár probléma, hogy a tudósoknak legyen min tűnődni. S főleg, ami itt van, az mind magyarul van.” Persze nem a nyelvre vonatkozik, hogy magyarul van írva, hanem a szellemre. A fiatal Illyés látása és gondolatai akkor erős és frissítő színt vittek a nemzetszemléletbe. Mielőtt azonban ennek boncolgatásába kezdenénk, a két háború közötti „falukutató-irodalom” kérdéskörét is érintenünk kell. Annál is inkább, mert nálunk, az akkori Szlovenszkón is nagy tért hódított, különösen a Sarló tevékenységében, de a közgondolkodásban is. Illyés a Visszapillantás című esszéjében írja: „A »falukutató-irodalom« kívülről tekintve, a parasztság személy szerinti, mintegy testi belépése a magyar szellemi életben.” Ezen munkáját a hatvanas évek végén írta, részben a mozgalomról való tanúságtételként, másrészt magyarázatul s annak védelmében, arra is utalva, hogy a mozgalom néhány reprezentánsát — Szabó Lőrinc, Németh László, Sinka István, Féja Géza, Erdélyi József, Kodolányi János — a háború után hogyan lehetett legalább részben megvédeni a repressziótól, nevezetesen a fasiszta jelzők ellenében! Ismert történelmi tény, az Illyés-portréhoz annyiban tartozik, hogy — tanúsága szerint — a felsoroltak viszonylagos sértetlenségüket egy hajnalig tartó vitának köszönhették, amelyen részt vettek Rákosi, Révai, Gerő, Farkas Mihály, Vas Zoltán és maga Illyés. A következő műveit sorolja a „falukutató-irodalom” körébe: a Puszták népe (1934-35), a Magyarok (1939) és a Lélek és kenyér (1940). Célszerűnek tűnik, hogy ismét őt idézzük a mozgalomról: „Nekem az az érzésem, mintha
