Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Duba Gyula: Illyés (esszé)
Duba Gyula „Állítólag” írja Illyés. „Amikor még az egész falu magyar volt. S a környéken is még vagy tíz, tizenöt. Igen, itt a Provence tetején.” A fogadtatás több, mint szívélyes, testvéri szinte. Lehetőséget ad az emberi hovatartozás és múltkutatás szövevényének a bogozására és az öntudat — az identitás — gyökérzetének a kutatására. Tisztázódás és tisztázás beszélgetés, evés és ivás, ismerkedés közben, de leginkább Illyésben. A felemelő élmény mellett mi lesz a nap tanulsága? Már-már atavisztikus átérzése a közösség megtartó erejének! A történelmi gyökérzet szívósságáról való megbizonyosodás és felismerése annak a „hajszálgyökérzetnek”, amellyel a közös anyanyelvben élőket az idő egymáshoz bogozza. A magyar nyelv akusztikája itt már a múlté, mégsem tűnt el egészen, a szívekben rezonál és nyomai fellelhetők. Felvillan a népi hovatartozás különössége, a nemzet élő fogalma! A nemzetközösség megtartó ereje. A végén az írás időszerűségére is fény derül. Hogyan árthatnak a nemzetnek? Az állandó vádaskodással, a hamis önváddal! „Hitler utolsó csatlósai” lennénk? De Illyés látja, a túlbuzgóság sem érdem. „Közepes tehetségek nem is olyan régen általuk szociálisnak vélt színekkel mesterkedték kiadásra, előadásra műveiket.” A következő gondolatot is szó szerint idézem: „...a műveltség önhittségében. Semmi nem tesz olyan tájékozatlanná, mint a kevés tudás dölyfe. Világfi is lehet provinciális. Nemzetünk belső leszólói között ezek nyüzsögnek. A típusnak, melyet Palágyi Lajos oly csattanósan bélyegzett meg, mai neve: kozmopolita mucsai. Aki négy nyelven korlátolt, az négyszeresen korlátolt, ugyancsak a fennhéjázása folytán.” Illyés nyelvezetében van valami archaikusan lényegre törő, s ugyanakkor — tömör mélysége folytán — hallatlanul korszerű! Oly módon intellektuális a stílusa, hogy az értelmiségieskedésnek nyomát sem találjuk benne. A Kora tavaszt olvasom. Leírja Illyés, mint vette vállára a családról való gondoskodást a háborús időben a könyv kamasz hőse. Mint lett „gazda”. Illyés írói gyökérzetét, lelke mélyrétegeit tapogatom. A paraszti valóságot, amely lényeglátóvá tette. Egész életében kíséri ez a létérzékelés, áthatja írói művét. Meghatározza akaratát, jövőszemléletét. Az alapja a szükségszerűségnek állhatatos és bölcs átélése. Amelybe azonban nem feltétlenül kell belenyugodni. Sőt, ajánlatos szembefordulni vele, tenni ellene. Ebben megegyezik népi nemzedéktársaival. Nagy fokú tudatossága teszi őt különbözővé, hogy mindent értékelőén vizsgál. S emellett intuíciós készsége, a költői beleérzés. Példa rá, hogy a világot nemcsak tudjuk, hanem érezzük is! Kimerítően írja a valóságot, pedig nem is elemez, „csak” tisztán lát, tudomásul vesz, megállapít és minősít. Már-már könnyítésnek tűnhet fel néha, ahogy lírába oldja a komor tényeket. Ez a helyzet a Puszták népével is! Nem véletlen, hogy ottjártunkkor Déry Tibor valahogy így csodálkozott: Ez a kietlen, bűzös porfészek...?! Bizony ez az, mondhatnánk Illyés helyett, csak érteni kell! Nem könnyen érthető a magyar paraszti lét. S hogy homályos és durván elrajzolt legyen, az irodalom is hozzájárult. Talán legironikusabb írásában, a Mint a darvakban cáfolja a hagyományos, merev parasztportrét — könyörtelenül földéhes, öl a vagyonért, önző és korlátolt, nehézkesen primitív —, bizonyítva, hogy a magyar paraszt olyan ember, akit nehéz élete formál és tesz sajátosan „emberivé”,