Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Duba Gyula: Illyés (esszé)

Duba Gyula „Állítólag” írja Illyés. „Amikor még az egész falu magyar volt. S a környéken is még vagy tíz, tizenöt. Igen, itt a Provence tetején.” A fogadtatás több, mint szívélyes, testvéri szinte. Lehetőséget ad az emberi hovatartozás és múltkutatás szövevényének a bogozására és az öntudat — az identitás — gyökérzetének a kutatására. Tisztázódás és tisztázás beszélgetés, evés és ivás, ismerkedés közben, de leginkább Illyésben. A felemelő élmény mellett mi lesz a nap tanulsága? Már-már atavisztikus átérzése a közösség megtartó erejének! A történelmi gyökérzet szívósságáról való megbizonyoso­dás és felismerése annak a „hajszálgyökérzetnek”, amellyel a közös anyanyelv­ben élőket az idő egymáshoz bogozza. A magyar nyelv akusztikája itt már a múlté, mégsem tűnt el egészen, a szívekben rezonál és nyomai fellelhetők. Felvillan a népi hovatartozás különössége, a nemzet élő fogalma! A nemzetkö­zösség megtartó ereje. A végén az írás időszerűségére is fény derül. Hogyan árthatnak a nemzetnek? Az állandó vádaskodással, a hamis önváddal! „Hitler utolsó csatlósai” lennénk? De Illyés látja, a túlbuzgóság sem érdem. „Közepes tehetségek nem is olyan régen általuk szociálisnak vélt színekkel mesterkedték kiadásra, előadásra műveiket.” A következő gondolatot is szó szerint idézem: „...a műveltség önhittségében. Semmi nem tesz olyan tájékozatlanná, mint a kevés tudás dölyfe. Világfi is lehet provinciális. Nemzetünk belső leszólói között ezek nyüzsögnek. A típusnak, melyet Palágyi Lajos oly csattanósan bélyegzett meg, mai neve: kozmopolita mucsai. Aki négy nyelven korlátolt, az négyszeresen korlátolt, ugyancsak a fennhéjázása folytán.” Illyés nyelvezeté­ben van valami archaikusan lényegre törő, s ugyanakkor — tömör mélysége folytán — hallatlanul korszerű! Oly módon intellektuális a stílusa, hogy az értelmiségieskedésnek nyomát sem találjuk benne. A Kora tavaszt olvasom. Leírja Illyés, mint vette vállára a családról való gondoskodást a háborús időben a könyv kamasz hőse. Mint lett „gazda”. Illyés írói gyökérzetét, lelke mélyrétegeit tapogatom. A paraszti valóságot, amely lényeglátóvá tette. Egész életében kíséri ez a létérzékelés, áthatja írói művét. Meghatározza akaratát, jövőszemléletét. Az alapja a szükségszerűségnek állhatatos és bölcs átélése. Amelybe azonban nem feltétlenül kell belenyugod­ni. Sőt, ajánlatos szembefordulni vele, tenni ellene. Ebben megegyezik népi nemzedéktársaival. Nagy fokú tudatossága teszi őt különbözővé, hogy mindent értékelőén vizsgál. S emellett intuíciós készsége, a költői beleérzés. Példa rá, hogy a világot nemcsak tudjuk, hanem érezzük is! Kimerítően írja a valóságot, pedig nem is elemez, „csak” tisztán lát, tudomásul vesz, megállapít és minősít. Már-már könnyítésnek tűnhet fel néha, ahogy lírába oldja a komor tényeket. Ez a helyzet a Puszták népével is! Nem véletlen, hogy ottjártunkkor Déry Tibor valahogy így csodálkozott: Ez a kietlen, bűzös porfészek...?! Bizony ez az, mondhatnánk Illyés helyett, csak érteni kell! Nem könnyen érthető a magyar paraszti lét. S hogy homályos és durván elrajzolt legyen, az irodalom is hozzájárult. Talán legironikusabb írásában, a Mint a darvakban cáfolja a hagyományos, merev parasztportrét — könyörtelenül földéhes, öl a vagyo­nért, önző és korlátolt, nehézkesen primitív —, bizonyítva, hogy a magyar paraszt olyan ember, akit nehéz élete formál és tesz sajátosan „emberivé”,

Next

/
Thumbnails
Contents