Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Duba Gyula: Illyés (esszé)
ILlyés tárgyról tud, s miután rengeteget tud, a paraszti valóság beláthatatlan teljességét és gazdagságát szeretné szavakba-fogalmakbá önteni. Költői szöveg a maga módján, lírája a megjelenített érzésekben és valóságelemekben gyökerezik. Mintha sejtené, vagy tudja is?, hogy olyan eltűnő világról tudósít, amelynek fontos valóságát, törvényeinek értelmét, minden apró vonását kellően magyarázva és árnyaltan megjelenítve rögzíteni kell, hogy az utókornak — hagyományként tanulságul — átmentődjön! (Az emlékező tudatban élő gazdag valóság kényszerítő erejét, hogy minden részletében s a legteljesebb mértékben anyagiasuljon a prózaszövegben, magam is ismerem, szememre is vetették többször!) Illyés prózája más. Árnyaltan tömör, megjelenítően minősítő! A felkaroló érzékeléssel párhuzamosan fut az értékelő gondolat. Benne motoz a szociológus ész, ám a fölény a metaforákat sejtő lírikusé! A jelenségeket átfogóan látja, ám értelmüket sűrítve láttatja, költőien tömörít. Állandóan benne érezzük a gondolati elemet, mégis mintha prózája is versszöveg lenne. Nem csak szép, átvitten pontos is. Jelzői és hasonlatai fénylenek, lírai képei érzékletesek, a szöveg logikailag feszes, fogalmilag pontos, nyelvileg tökéletes. Van benne valamiféle népies íz, ám mihelyt tüzetesebben megnézzük, kiderül, hogy ez nem a köznyelv, hanem a költészet — látszólagos — egyszerűsége. Mind Veres, mind Illyés a faluvilágról s parasztéletről írtak, ám kétféle módon, egyéniségük törvényei szerint. De térjünk vissza a Hajszálgyökerekhez! Nevezetesen a címadó útibeszámo- ló esszéhez. A kötet egész tartalmát és gondolatiságát érintve közelítsünk hozzá! Számos év töprengő és elmélkedő, publicisztikai írásáról van szó. Nagy súllyal vallanak pályatársakról, utazásokról, irodalomról, művészetről. Hátterükben érezzük a népi fogantatású, europeér író intellektusát és műveltségét, akit, adottsági értelemben, módfelett foglalkoztatnak a magyar nemzeti létproblémák. Ez a késztetés nem választott irányultság, sem célszerűen felvett póz, hanem belső kényszer! Nem is származás vagy műveltség késztetése, hanem alkaté, tehát ontológiai természetű. Szólhat az avantgárdról vagy a világbékéről, Amerikáról vagy a grúzokról, Bratonról vagy Brassairól, értekezhet a költészet egyetemességről vagy az írói függetlenségről, Baudelaire-ról vagy Adyról, múltról, jelenről vagy jövőről. írásai szövetében, a felvázolt valóság anyagában, érzései és gondolati hátterében, a szellemi emelkedettségben és lelkiségben érezzük az egyéniséget, a jellemet és karaktert, aki Ozorától Párizsig ért, és mindkét adottságot, a két véglet vonásait-értékeit egységükben képes látni és kifejezni. A Mi a magyar? kérdésétől a nemzet fogalmáig jut el. Fókusza a fogalom, amelyet körbejár. Nézzük a Hajszálgyökerekben! Feleségével és francia barátaikkal a felső-provance-i alpesi faluban Régusse- be látogat, az ok szinte csodaszerű: a falu s a környék lakosainak nagy része magyar eredetű! Középkori Isztambuli vásárokon-piacokon vett, magyar rabszolgák kései utódai! Azért hozták őket ide, hogy benépesítsék velük a százéves háborúban kihalt vidéket. Már régóta franciák, ám eredetükre, már-már legendára, az álomszerűén számon tartott emlékre még emlékeznek. Francia neveikről visszakövetkeztethetünk az eredeti magyarra, a Sapperól a Pappra, a Jeanról a Jánosra, a Bagarre-ról a Bogárra, a Péres-ről a Pirosra!
