Irodalmi Szemle, 2002

2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Tőzsér Árpád: A száműzött

A száműzött

ontologizáló hangja az 1973-as Minden lehet c. kötettel aztán szinte kizárólagossá válik.

S a tartalmi mélyülés formai forradalmat is hoz (vagy valóban fordítva szokott ez lenni?, egyre megy): a hagyományos szó- és szókép-központúságot, az anekdotikus versszerkezeteket felváltja a szintaxis (Margócsy-emlegette) összetett modernsége, a mondatritmus sejtelmessé bonyolítása, váratlan meg- megtörése, jelentésbeli nyitottsága. S ez a nyelvkezelés, versstrukturálási mód már haláláig sajátja marad a költőnek.

De a nagy terjedelmű életműben, annak korábbi periódusaiban ezen a kései, ontologizáló versvonulaton kívül is megkülönböztethetünk legalább két olyan szólamot, amely az irodalmi echográfia mai viszonyai között is visszhangozhatna: az első egy Francis Jammes áhítatú rurális hang (gondoljunk az 1930-as Sarjú rendek-beli A ház végén ülök-re!), s a második a tárgyaknak az a saját és sajátos beszéde, amely a költő számára szintén csak öregkorában lett megfogalmazott ars poetica („Mindnyájunk igénye, hogy ne csak világlátásunk legyen tárgyias, hanem önszemléletünk if), de gyakorlatilag ez a nyelv már a jóval korábbi versek anyagában (például a Délben, a Fa dolgozik s a Hegylakó c. kis opusokban) is műstrukturáló erő.

Az Illyés-költészetnek tehát legalább ez a három dallama ma is megszólalhatna bennünk, minden olvasóban, hogyha..., hogyha el nem nyomná a kánon-csinálók már említett érdes, ellentmondást nem tűrő hangja, vagy be nem lepné a mesterségesen gerjesztett és fenntartott csend pora.

De most, a születésnap alkalmából, az alkalom adta lehetőséggel élve talán megkérdezhetjük: mennyi idő szükségeltetik ahhoz, hogy az irodalmi aktívumok feledtessék a (vélt vagy valóságos) politikai (pártpolitikai?) és irodalmi passzívumokat?

Nem tudom, csak azt tudom, hogy az utókor például Ovidius „eror”-ját (priuszát, mondanánk ma) elég hamar teljesen elfeledte, a mai napig sem tudjuk, miért száműzték a költőt Tomiba, de ma is nagy élvezettel olvassuk az Átváltozásokat.

Meg azt tudom, hogy az Isteni Színjáték költőjét is száműzték, sőt a fekete guelfek pártja in contumaciam még máglyahalálra is ítélte, de nem tudok elképzelni mai fekete guelf-leszármazottat, aki csak azért nem olvassa a nagy commediát, mert a Pokolban, a szerző által szörnyű büntésekkel sújtott figurák egyikének-másikának mintha egy kicsit fekete guelf-formája volna.

Talán a magyar költészet száműzöttje is megérdemelné már a teljes magyar olvasóközönség amnesztiáját.