Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Tőzsér Árpád: A száműzött
Tőzsér Árpád Tandori verse, a palimpszesztus természetének megfelelően, mintegy ráíródik Illyés Kháron ladikja c. elégiájára, de azt is mondhatnánk: az Illyés-vers motívumaiból áll össze, csak teljesen más hangszerelésben. Tandori úgy hódol idősebb kollégájának, hogy annak egyik versét magáévá fogadja és fölülírja. S most lássuk az Illyés-verset magát, vagy legalább a vers legszebb sorait: Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, épp csak - visszafelé! Minden oly gyönyörű, sőt - titkosan - ahogy elleng, még gyönyörűbb! Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott hagyja a hegedűt. Ülünk barátaink s fáink közt, s nevetünk,- vidám vita folyik - 5 egyszer csak ringani kezd velünk (csak velünk!) kifelé a ladik. A vers az 196l-es Új versek c. kötetben jelent meg. Illyés ekkor ötvenkilenc éves. Az öregség kicsit még odább van, az 1973-as Minden lehet c. kötetig még sokszor fog a költő írásaiból kimennydörögni az ős, a „zord sárvári prédikátor”, az anakronisztikus próféta, a tollán még sok, ma már igazán korszerűtlennek ható, eszmét közlő, történetmondó, sőt anekdota-vers, sok esetleges, fölcserélhető szó és sor születik, de a jambusok örök hullámain ringatózó Kháron ladikjában, e költemény markánsan hosszabb és rövidebb, meg-megiramló és visszagyűrődő soraiban már az a valami mozdul, amit majd az öreg poéta az újabb kötetei elő- és utószavaiban, prózai ars poeticáiban „lét-mélységűen általános hangulatnak nevez S engem csábít a kísérlet: megfejteni, hogyan válik itt, ebben a talán első illyési lét-versben a formálásnak (például az istenkísértő enjambement-oknak, a mondatszerkezetek meghökkentő meg-megszakításainak) köszönhetően a tér (a vers tere és a megidézett külső világ, a Canale, a lagúnák, a piazza, a Casa l Oro tere) mozgássá, „ellengő” idővé; izgat az intertextuális játék lehetősége: kinyomozni, hogyan játszanak bele a vers szólamaiba az olyan, látszólag távoli opusok is, mint Goethe Vanderers Nachtlied\e vagy Hölderlin Andeken]e; s végül vonz a feladat: kimutatni, hogyan oldódik föl az alaphangulat, a halál borzongó sejtelme az elégizmus, a belenyugvó emlékezés gyönyörű, egyszerre emberi és metafizikus dimenziójában. Minderről valóban tanulmányt kellene és lehetne is írni, de itt (a vers és a születésnap kapcsán) én tulajdonképpen csak azt az (Illyés-életművet ismerők számára nyilvánvaló) tényt akarom aláhúzni, meghangsúlyozni, hogy ez az először 1961-ben felhangzó szólam, a lét-nemlét kérdésein töprengő költő
