Irodalmi Szemle, 2002
2002/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ILLYÉS GYULA - Tőzsér Árpád: A száműzött
nézetei és ténykedése (amelyről én itt természetesen sem pro, sem contra nem kívánok szólni) nacionalista és antiszemita, tehát reakciós volt, következésképpen Illyés Gyula semmiképpen sem lehet a huszadik századi költészeti kánon része. Ezt mondják a kánonfelelős urak. Az Illyés művét övező csend pedig, nos, a csend természetesen semmit sem mond, de ez a semmit sem mondás százszorta pusztítóbb, mint a kánonőrök osztrakizáló törekvése. A legnagyobb baj tehát az, hogy a költő halála óta eltelt tizenkilenc évben a költészetéről nem íródtak érdemleges, magas színvonalú, a kort és a költőt kontextusba és szintézisbe állító, összefoglaló munkák. S ezzel távolról sem akarom azt állítani, hogy abban az ún. urbánus táborban, amelynek irodalomtudósaitól az ilyen munkák is elvárhatók (s amely tábor Illyést elsősorban a „népisége”, azaz „antiszemitizmusa” miatt nem szíveli), nem hangzottak volna el a költő bizonyos erényeit és vívmányait elismerő hangok. Sőt! Margócsy István (az urbánus kritikusok egyik kiválósága) például egyenesen Illyés öregkori verseiben látja annak az ún. mondat-költészetnek a kezdetét, amely kb. a hatvanas évek közepétől vagy még inkább a hetvenes évek elejétől radikális szakítást jelent a korábbi (Nagy László-, Juhász Ferenc-féle) ún. szó-költészettel. De amennyiben ezek a pro-Illyés vélemények is csak a kinyilatkoztatás szintjén hangzottak el, nem ok nélkül érezzük úgy, hogy a költőnknek tulajdonképpen nincs kritikai utóélete. Ami viszont még a kritikai visszhang hiányánál is zavaróbb: úgy tűnik, Illyés költészete az újabb költői nemzedékek tudatában és alkotói gyakorlatában sem él különösebben. A csendet persze itt is megtöri egy-egy hang, s nem is akármilyen hangok: 1978-ban Tandori Dezső egy gyönyörű elégiában [(1938—)\ hívja föl a figyelmet Illyés Kháron ladikja c. 196l-es opusára, Oravecz Imre pedig csak most, nemrég, a kilencvenes évek közepén hódolt egy egész versben (Illyés Gyula Szajlán) a költő emlékének. Nézzük meg ezúttal (Illyés Gyula századik születésnapjának alkalmából) közelebbről a Tandori által aposztrofált Illyés-verset, a Kháron ladikjai, és magát az aposztrofáló verset, az (1938—>at. Tandori elégiája tulajdonképpen palimpszesztus. Az éppen negyvenéves költő a születése leírt dátumán mereng {„Itt egyensúlyozok / egy gondolatjelen”), a számjegyek és a gondolatjel képe feltehetően a sírkövek születés-halál- dátumaira emlékezteti: suhanásszerűen megjelenik képzeletében a saját-vég lehetősége. De mivel úgy érzi, még túl fiatal a halálhoz, kicsit frivol-mód kezeli az időmúlás és elmúlás képeit: „ Várhatsz, zárójelem!”, veti oda a gondolatjel túloldalán álló s a virtuális véget jelző írásjelnek, s a könnyed dalforma is úgy oldja a téma komolyságát, mint a rokokó ritmus Csokonai szentimentalista verseiben a szomorúságot, a lemondást. S indul mindez egy Illyés-mottóval: „(... s) egyszer csak ringani kezd velünk, csak velünk! kifelé a ladik.” A száműzött
