Irodalmi Szemle, 2002
2002/10 - IRODALMI NOBEL-DÍJ - Duba Gyula: A vad áradás (regényrészlet)
A vad áradás Magatok is rájöttök, hogy ezek itt nem jelmezek, hanem ők maguk...! Ezek igaziak, eredetiek... — Majd ismét vihogni kezd, mintha kétségek között tartaná őket. — Mindnyájan ők maguk, az egykoriak... néhány kellemes meglepetésben lesz részetek, fogadom...! Ojjé, urak, az ördög... — s már vigyorgott, mintha átvenné Mefisztó modorát —, bizony hogy ők ezek, koszorús költő... az ördöggel is összehozlak, te pokolravaló...! — Ne locsogj annyit!... — Rosszkedvűen morog a költő, szomjas, s ilyenkor ingerült. — Viselkedj rendesen, különben szájon váglak! Hallod, komám, szólj neki, hogy ne bohóckodjon! Gondterhelt furcsán hallgat, magába révülten. Nyugtalanító gyanúja támad, hihetetlen sejtés, már-már szorongató. A torony erkélyén, toronykoncertek helyén fanfárok szólalnak meg, csendet parancsolnak. A kikiáltó túlharsogja a tér zsivaját, a műsortervet, a nap programját ismerteti. Bejelenti, hogy az ünnepi megnyitóbeszéd következik. Fiatal, elegánsan öltözött férfi a bemondó, a városi zenészek azonban díszes, kosztümszerű ruhában pompáznak, maskarák!... kicsinyli őket Kolos. Megvetően nézi a bárót, mindent lesajnál... A városháza előtt a gótikus ablakok alatt rövid gömbfákból alacsony szószéket, egyszerű emelvényt készítettek. Két lépcső vezet fel rá. A fanfárok ismét felharsannak, és a polgármester, Drábik pártelnök, Nemecsekné és Mefisztó kilépnek a boltozatos kapu alól. Míg a többiek a háttérben maradnak, Drabicius a szószékre megy. Papírt vesz elő, szemüveget, krákogva torkát köszörüli, ünnepi beszédet mond. Hitelesen korszerű, bús képű lovag, sovány arcán hősi bánat, aranykeretes szemüvegén szikrázik a fény. Hangja azonban erős, és kezében a papírlap nem remeg. Körülnéz, míg elcsitul a tömeg, mily időtlen, rutinos magabiztosság! — Városunk történelmének újkori fényes napja következett...! — Nem csak erős a hangja, hajthatatlan is, mint a megszállottaké. — Eljött az ideje, hogy nyilvánosan megidézzük a város szellemét! Dicső szellem, lépj elő az idők mélyéről, mutasd magad! Hívő erkölcsöddel és erős akaratoddal töltsd be a teret, járd át szellemiségeddel és képviselőid által szólj hozzánk! Itt lesznek számosán, akik városunkban a fegyelmezett szabadság és humánus hűség erőit szolgálták. Mindig a városi béke eszményét képviselték és nehéz időkben megmentették bölcsességükkel a romlástól, pusztulással fenyegető korokban mindig a helyükön voltak... A boltíves kapun kisebb embercsoport lép a térre s felsorakozik a falak mellett. Méltóságos tartású, kalpagos, prémsapkás és taláros férfiak, gazdagon hímzett, díszes, sújtásos öltözékekben, csizmásán, prémes mentékben, karddal oldalukon, egyikük kezében — talán éppen Jakab bíró uram — jogarszerű bot, páncélsisakos alabárdosok kísérik őket. A szószék mögött impozáns hátterét alkotják a téridőnek. — Halljátok, polgárok... — folytatja emelt hangon beszédét az elnök —, biztosítlak benneteket, hogy a hasznos és békés életért folyó igyekezetünk nem magányos küzdelem, sem kilátástalan harc, netán magára hagyott veszkődés! Pártunk... igen, magunk mögött tudunk egy fogékony és nagy lelkű, adakozó szívű, nemes férfiút, mindenben segítőkész! Humánus gondoktól vezérelve áldozza egyéni javait, tevékenységünket bőkezűen szponzorálva,
