Irodalmi Szemle, 2002
2002/1-2 - A HETVENÉVES OZSVALD ÁRPÁD KÖSZÖNTÉSE - Duba Gyula: A teljesség lehetetlensége (esszé)
Duba Gyula éjszakában a Prága felé robogó vonatok fényei közelről sem azonosak a Montmartre bohém villózásával. Érdekesebbek a hangok és szegényesebbek a formák. Az eltérő valóságok, a szavak és formák szembenéznek. De nem a tartalom és forma hagyományos és ósdi ellentéte ez, a műfaj és mondanivaló csetepatéi, mégcsak nem is a korszerű tartalom-forma egység keresése — formának vélik, amit én tartalomnak érzek!, mondta volt József Attila —, valami más! Olyan harc ez, melyben az író, a kicsiny irodalom írója akarja szűkebb valóságát, csökkentett lehetőségeinek terhét, zártsága kínos szégyenét világi magasságokkal egyeztetni! Miközben korlátaival is tisztában van, benső küzdelmet vív velük s támogatásra alig számíthat. A kisebbségi irodalmak szűkösségében adottabb a társtalanság magánya, a szellemi rokonok hiánya, egyáltalán a szakmai együttérzés. Az irodalmi csoportok értéke nem az, hogy egységesen látják, hanem hogy egyformán élik meg a valóságot. Magányos útján aligha véletlen, hogy Cselényi a mítosz irányában keresi lehetőségeit. Az emberiség mítoszainak a világa roppant gazdag s szinte végtelen. Már nem valóság a mítosz, hanem annak értelme. Amin ő munkálkodik, ennek a mítosznak a gyökerei a saját megélt valóságába kapaszkodnak. A gyerekkorba, a szülőföldbe, az újságírásba, az árvízbe, s abba a legendás, metafizikai természetű tudatvilágba, amelyet közönségesen történelemnek nevezünk. Megtehetné, hogy lírájába, metaforikus értelemben világirodalmi mítoszokat adaptál, ám nem ezt teszi. Új mítoszt akar építeni a Duna-táj elemeiből! Itt érzem, hogy valahol a lelke mélyén motoz a prózaíró tárgyilagos valóságszemlélete, történelemérzékelése. Az átfogó képben, a teljességre való törekvésben érzem. Ma már, Homérosz, Dante után, a teljességigény a próza felé mutat. De gyerekkora élményvilága is erre készteti, amelyben — gyakran szól róla — filozófia és zenetörténet is helyet kapott. S a mítosz korai elemei egyre növekszenek, gyarapodnak, mint minden, ami fejlődik az időben, új mozzanatokkal, friss tartalmakkal gazdagodnak, fanatikus elszántsággal építi s néha átrendezi, kiegészíti, kombinálja és variálja őket. Itt találkozik maga is a mítosszal, mintegy személye (is) része lesz, az „elhivatottakat” szinte mindig elnyeli a Mű, melyet építe(né)nek, azonossá válnak róka fogta csuka, csuka fogta róka alapon. A patetikusan emelkedett — „elhivatottak” — jelző senkit ne bántson, tudjuk, vannak fogalmak, melyeknek kijár bizonyos emelkedettség. A fogalom értékét nem becsültük túl. Cselényi nem lesz tőle próféta, „csak” következetes szellemiség, aki eszméjére mindent feltett! Emlékező esszéiben — A riporttól a mítoszig (1980), A mítosztól a logoszig (1982-1988) — figyelemre méltó vallomásokat tesz. Az utóbbiban így elmélkedik: „S kezdeni Ádámmal-Évával, hiszen korábbi kísérleteink kapcsán eleget tapasztalhattam, hogy más út számomra aligha létezik, nemhogy a szélesebb olvasótábor, de még a szűkebb irodalmi-művészi szakma felé se, mint türelmes elmagyarázása mindannak a hosszú folyamatnak (ama hosszú utazásnak „az »éjszaka mélyére«), melynek végeredményeként eljutottam erre a poétikai álláspontra.” Személyessége érzékeltetésére törekszik, míg önmagát magyarázza, nem objektivitásra. Elsősorban önmaga érdekli. Bármiről szól, magáról beszél. Olyan gondolatunk támad, hogy a posztmodern teóriák
