Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Provokáció: az olvasás kényszere
KÖNYVRŐL KÖNYVRE lódhasson össze szerző és olvasó. Ez az abszurd vágy voltaképp a szöveg halálvágya, a tökéletes referencialitás és egyúttal a tökéletes értelmezés vágya. Hazai szövegeinek referenciális aspektusait itt kell keresnünk: önmaga poétikai megalkotottságának kiküszöbölésére használja fel a szövegen túli tapasztalat dimenzióit, a referencialitás felforgató lehetőségét: „István a Dob utcában lakott egy viszonylag levegőtlen földszinti lakásban, melynek egyetlen ablaka az udvarra nézett. A ház fala piszkos világoskék, az udvar köve pedig sötétbarna vagy mályvaszínű volt, a fasz se emlékszik már.”(6l.) Harakiriszövegekké válnak: mintha a szöveg abból a célból jött volna létre, hogy ne legyen, hogy elháruljon a szerző és olvasó közül. Hogy egyúttal feltáruljon és elháruljon. Hogy kiküszöbölődjön a szöveg mint határ, mint az elválasztás, az olvasótól való megfosztás tudatosításának eszköze: „Hogyan kezdjem el? Mit tegyek elsőként? Mondjam azt, hogy átment a zebrán? Mondjam azt, hogy átmentéi a zebrán vagy, hogy imádom, megőrülök érte? Persze olyan értelemben, hogy nem őrülök meg, hanem nagyon szeretem. Elég ennyi. Egy nagy frászt. Ebben a pillanatban azt sem tudni, hogy te miféle, s én miféle vagyok. Valahogy közel kellene kerülni a közönséghez. De van itt olyan? Közel szeretnék kerülni a közönséghez, a közönségességhez, az én közönségességemhez. Azt szeretném, hogy mellettem állj vagy ülj, és merjem kinyitni a számat és mondani valamit.”(102.) Ha a szöveget kiiktatva bele tud mászni az olvasóba, úgy a szerző elérte utópisztikus célját: eggyé válik az olvasóval. A retorika kiiktatódása válik feltételévé ennek az egyesülésnek. Talán ezért annyira szegények poétikai értelemben Hazai szövegei? A minimalista narráció talán képes kijátszani a denotációt a konnotáció ellenében, mint azt Az ötlet című szöveg próbálja? „Három pár együtt nyaral, aztán két nap múlva az egyik pár lelép. A szomszédom vesz egy puskát, hazaviszi, megkér, hogy segítsek neki belőni, leülök és gondolkodom. Egy fiatal lány bevásárol délután, este lecsót főz, kétszer elvágja az ujját, megjön közben a barátnője, leülnek a konyhában és beszélgetnek.”(97.) Hazai szövegeivel szembesülve folyton felvetődhet a kérdés: miért fontos ezt olvasnunk? Miért olvassuk ezt még mindig? Gyakran teljesen érdektelen témák, didaktikus és leíró részek váltakoznak egymás után. S ilyenkor ott érezzük a narrátor örömét, ahogy élvezi, hogy pertraktálhatja olvasóját. Mintha Hazai írásainak nem lenne érdeke, hogy az irodalmiság, a kánon, a hatalom folytatásai legyenek, mint a megszokott szépirodalmi szövegek. Innét érezhető Hazai szöveginek irodalomellenes éle: az önmagába írt nonkonformitás trópusa. Ez az a trópus, amely szinte minden szövegben potens: a provokáció retorikája. Nem túlzás tehát azt állítani: csak az válik Hazai bennfoglalt jó olvasójává, aki képes kitenni magát e szövegek provokációinak. Ebben az esetben azonban Hazai szövegei végtelenül kiszolgáltatottak is. Hiszen egyrészt kötődnek arra a mindankori kánonra, irodalmiságra, amely ellenében képesek csak az önmeghatározásra, s éppígy kiszolgáltatottak saját narrációjuk provokációjának. Ez utóbbi ugyanis önmagát emésztheti fel legelőször. (Balassi Kiadó, Budapest, 2000)
