Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - BÚCSÚZUNK - Gion Nándorra emlékezve
BÚCSÚZUNK végeken. Benne van könyvében, hogy megélte. Elképzeltem Szenttamáson „a folyó túlsó partján”, a Kálváriát, és ahogy a regény hőse kőoszlopok sora között halad a kápolna felé. Minden kőoszlop üregében megnézi a Virágos Katonát, hosszan nézi és elemzi magában. A kőoszlopok képei a Megváltónak a Golgotára vivő útját és megkínzatásának történetét ábrázolják. Az őt kísérők és ócsárlók közül az egyik katonának, ki tudná, mi okból?, sárga virág van a tunikája mellén. Nem csak a virág különbözteti meg a többiektől, maga is más ember! A képeken, állítja a „mesélő”, mindenki más szenved: „a Megváltó, akinek vérzik a homloka a töviskoszorú alatt, a farizeus, aki leköpi a Megváltót, Simon, a cirénei ember, akinek át kell vennie a keresztet a leroskadó Jézustól, a hóhér és az egész bámész népség mind, mind szenved, mindegyiknek látszik az arcáról, hogy boldogtalan. Az egyetlen boldog ember a Virágos Katona. Komoly az arca, majdnem zord, de bozontos, barna szakálla mögül mégis mintha folyton mosolyogna egy kicsit, és az egymástól távol eső szemeivel úgy néz az emberekre, mintha azok nem is léteznének.” Aztán a „mesélő” felfedezi, hogy a Virágos Katona „azért lehet boldog, mert mindent rosszul csinál”. Ügyetlen, kelekótya fickó. Én pedig arra gondoltam, hogy Gion Nándor olyan író, aki meglátja, amire más talán ügyet sem vet, és képzeletével kiteljesíti értelmét. Életünk fontos dolgait néha leginkább figyelemre alig méltó, kicsiny dolgok jellemzik. De Gion regényét olvasva arról is megbizonyosodtam, hogy a lehetetlennek tűnő, tündéri és csodákkal határos jelenségek iránt is van érzéke. Még az álmok iránt is! Miközben úgy meséli el őket, mintha a legegyszerűbb emberek leghétköznapibb dolgai lennének. Mert közben azt is látnom kellett, hogy az író a rendkívüli dolgok mellett a vaskos tények, a törvényszerű realitás iránt is fogékony. Különösen akkor láttam így, amikor a Virágos Katona után a Rózsaméz című regényét is elolvastam, amelyet Latroknak is játszott címen adott ki 1976-ban egy kötetben Újvidéken, a Virágos Katonával együtt. Bevallom, csodáltam, hogy nehéz és gondokkal teli kisebbségi életet él, mint mi Pozsonyban, mégis tud és szeret mesélni, álmodni is néha! Prózájában olyan sajátos, a szürrealizmussal rokonítható világot teremt, amely drámaiságában komoly és komor, mégsem csüggeszti az embert, valahogy mégis örömöt szerez vele az olvasónak. Mint amikor néha, ritkán, túl mélyre sikerül bepillantanunk életünk sötét bugyraiba, s tisztán látunk, mégse rettenünk meg a látványtól, mert közben azt is megérezzük, hogy sorsunk mélyén nemcsak ijesztő, komor árnyak hadakoznak, hanem a szépség és életöröm tündérei is ott lejtik könnyű táncukat! A kanizsai írótáborból, néhányszor magam is részt vettem az eseményen, A kárókatonák még nem jöttek vissza című, tündéri ifjúsági regényét küldte el üdvözletképpen. Ismét tündérit mondtam, nem vonom vissza! Akik látták a Sortüz egy fekete bivalyért című filmjét, többször is megnéztem a televízióban, egyetértenek velem. Gion Nándor igaz író volt. Olyan mesélőt veszítettünk el személyében, aki látni tanított s egyben boldogított. Nagyon korán hagyott itt, 62 évesen. Műveit olvasva azonban megidézzük őt, s becsüljük jelenlétét! Duba Gyula
