Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Cselényi László: Kő-ország (Töredékek egy készülő memoárhoz)
Kő-ország magyarokból szlovákok lettünk. Oly módon, mint az adomabeli ember, akit megkérdeztek odafenn Szent Péteréknél, hol mindenütt fordult meg a siralomvölgyben. Születtem az Osztrák-Magyar Monarchiában, folytattam az első republikában, aztán a Horthy-Magyarországon, a Szovjetunióban s végül Kárpát-Ukrajnában. Akkor hát maga, bácsikám, ugyancsak sok földet bejárt, mondja a kérdező. Én-e? Ki sem tettem a lábamat Beregszászból egész életemben. Hát így. Ha pár évvel előbb születek, magam is elmondhattam volna mindezt, a helyszín különbségével persze. Nos, a korszakhatár a háború, természetesen. Ez ugyan gyorsan átröppent a fejünk fölött (erről a fejünk fölöttről lesz még módom bővebben is szólni), ám annál nagyobb fölfordulást okozott úgy az én egyéni, alig hatesztendős életemben, mint az egész Gömör, az egész Kárpát-medence, s az egész Közép-Kelet-Európa életében. S hogy mit jelentett egy ilyen világégés, mint amilyen a történelem legnagyobb háborúja volt, egy hatéves gyerek életében, hát erről aligha kell külön beszámolni. Ahogy a harmadik korszakról, a háború utáni két-három esztendőről sem. Mert a mások életében, normális viszonyok között a háború vége terméseztesen a békét jelentette, a győzelmet, az Édent. A gömörpanyiti, a gömöri, a felvidéki magyarok életében: a Poklot. A magyar iskola megszűnését, a megaláztatást még egy olyan mikrokörnyezetben is, mint egy világ végi kisiskola második osztálya, aztán a kitelepítéseket előbb Csehországba, aztán Magyarországra, s végül a mi családunk esetében (akiket, ellentétben egyik nagyanyámmal s keresztszüleimmel, nem vittek se ide, se oda), még a saját lakásunkból való kiűzetést is. S itt, ekkor kezdődik még egy negyedik kroszak is, a negyvenhetes esztendővel. Mert más megoldás híján, minthogy apám a jolsvai Magnezit-gyár- ban dolgozott, végül is oda kényszerültünk, előbb a kolóniára, egy szobakonyhába, később egy városi albérletbe. S hogy mit jelentett megintcsak mindez egy kilencesztendős falusi suttyónak, arról ugyancsak lesz még néhány szavam, hiszen voltaképpen egy teljesen idegen világegyetemben találtam magam, ahol senki sem tudott magyarul, legalábbis az iskolában (vagy pontosabban: senki nem akart tudni magyarul a kopaszra nyírások következtében), én meg persze egy szót se tudtam szlovákul, hisz hogy is tudhattam volna Gömörpanyiton. Erről is lesz még mondanivalóm, s minthogy mindez negyvenhétben kezdődött, még mindig idébb vagyunk ama bizonyos esztendőn belül, Igaz, hogy rövidesen át is lépjük ama bűvös határt, mégpedig ugyancsak történelmi időpontban, hisz negyvenhét végén — negyvennyolc elején tartunk, februárban, én pedig március közepén leszek tízéves. S akármilyen különösen hangzik, a Jégtörő Február nemcsak azért volt, legalábbis a felvidéki, így a gömöri magyarság számára is történelmi dátum, mert ekkor kerültek hatalomra a kommunisták s kezdődött ama bizonyos hírhedt negyven esztendő, de a mi számunkra azért volt történelmi dátum, mert ekkor ért véget a kálváriánk. Közhely, de mégis el kell ismételni: nem azért szűnt meg az üldöztetésünk, mert olyan humánusok voltak a kommunisták, hogy még Masaryk fiát is kilökték a külügyminisztérium ablakából, sőt, mi legalábbis így hittük, Benest is, hanem azért, mert Dunán innen, Dunán túl Sztálin atyánk, a legnagyobb szláv vezér (így nevezte őt egy vérmes szlovák)
