Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk

Duba Gyula

sai” éppen annyira elvontak, amennyire a kisebbségben élő ember s közösség sorsa értelmezhető! Szintézisei és fejlődésképei mind gyakrabban nyúlnak át határokon és vissza az időben. Alakot nyer bennük a magyar „univerzum”. Hozzánk kötődik szorosan, a miénk, ám állandóan tágul és egyre messzebb ér. A Hiányzó fejezetek (1982) térideje ismét a két háború közötti korszak, az első köztársaság írásbeliségének térideje, bővíti az egyszer már megalkotott képet, gazdagítja és kiegészíti, pótolja a hiányzó részleteket. Nemcsak tényekkel gazdagítja azonban, hanem újabb érzelmi vonásokkal árnyalja, létkérdésekkel finomítja. S a kép mindinkább érvényes az egész Kárpát-medencére. Gondolatisága pedig az egyetemes magyar világmagyarázat érvényével bír. Közben kuriózumszerű munkák is születnek: Magyar sportélet Csehszlovákiában

1918-38 (1992), bizonyítva, hogy az egykori kisebbségi magyar élet gazdagabb lehetett, mint hinnénk! Majd — társszerzőként — A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995 (1997), melyről már szóltam, mint a kisebbségi teljesség dokumentumáról.

Az Arcképek és emlékezések 1997-ben jelent meg, az Irodalmi kódolások és szeretet megnyilvánulások 2000-ben. A címük is jelzi, emlékező könyvek élőkről és holtakról. Néhol memoár jellegűek, személyességük pompás és megkapó, már-már meghat olykor. Adatgazdagságuk, valóságtartalmuk bő, mint mindig, ám a sajátos hangvétel nemes emelkedettséggel hatja át őket. Az író annyira együtt él történelmi anyagával, hogy szinte már a maga múltjának érzi, mintha az ő élete lenne! Utánozhatatlanul jellegzetes „turczeli” attitűd bontakozik ki bennük, egész pályájának jellemzője, mely a csúcsára ért. Az irodalomtudós életfelfogásának emberségét tükrözve! Mintha egy elsüllyedt Atlantisz üzenne általa! Mintha egy letűnt világ építkezne (újra) műveiben, önerőből építve magát, ahogy történelemtudatunk építkezik elmúlt évtizedek során. Kisebbségi legendák elsüllyedt Atlantisza lenne?! Tudunk róla, bár még nem sokat, s közelről sem mindent, mégis bennünk él. Nevek és művek közeliek számunkra, mégis — döbbenünk rá — az a „régi” kultúra igazából sosem volt eléggé a miénk. Tudomásunk volt róla, ám nem birtokoltuk. Önismeretünk része bár, ám mintha nem az alapja lenne. Ezért köszönhetünk rengeteget a tudós írónak. Mindig a lényeget igyekezett megtanítani velünk. S az egyetemes magyar- és történelemtudat is sokat köszönhet. Ahogy e tudat szerveződik és élő formát keres, a nagy Kárpát-medencei „reneszánsznak” a fényében Turczel Lajost a nemzeti gondolat fogalmazójának és hiteles munkásának látjuk. További munkájához jó erőt és sok egészséget kívánunk!