Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk

A mi reformkorunk

levélzetét, kiboruló virágát és tápláló termését, úgy tartalmazzák (újra) indulásaink megtartó erőinket és életünk termékeny, éltető elemeit. Ki tudhatná, hogy a közösségek „génjei” mint működnek?

Nyolc évtizedes történelmünk adatgazdagsága és intellektuális értékei szívmelegítők. Mennyi életerős, maradandó tény! Külön is olvashatjuk a Két kor mezsgyéjén hatalmas jegyzetapparátusát, izgalmas szellemi kalandot jelent. Akár egy, a múltunkról szóló, rapszodikusan változatos, alapjaiban és lelkiségében mégis egységes enciklopédikus mű. A szlovákiai magyarság történelmi kezdeteinek gazdag breviáriuma! A múlt igézete meghatározta a szerző alkotói irányvételét. Szellemisége immár iránymutató. Valóságképe, eszmeisége nemzeti természetű! Alakot nyer benne egy határok dúlta-szabdal- ta, ám lélekben érvényes, szellemi közösség látomása. Az egységes Kárpát-me- dencei magyar glóbus víziója! Történelmünk szálai és öntudatunk gyökerei-hajszálerei átnyúlnak a határokon, és a tények és rokon jelenségek egymást keresik írásaiban. A történelmi emlékezet és az élő nyelverő kapcsolódni akar. Ebből következhetett, hogy az ideológia igyekezett őt félreállítani. A könyv megjelenése után néhány évvel, ellentmondásos és kiszámíthatatlan korban, művének a szöveg „mögötti” tartalma és eszmeisége kedvezőtlenül ítéltetett meg, a konszolidáló igyekezet más eszmeiséget akart. De az is kiderült, hogy a „turczeli” tudattartalmak hitelesek és érvényesek, nem szoríthatók vissza, mert életfunkciójuk van a magyar fejlődésben. Turczel Lajost sem lehetett tartósan félreállítani.

A Portrék és fejlődésképekben (1977) nyomon követhetjük új érdeklődési területeit és munkamódszerének elmélyülését. Átfogó pályaképek kerülnek előtérbe egyes művek bírálatai helyett. Mintha a kritikus visszavonulna, hogy az irodalomtudósnak és történésznek adja át helyét. Az alapozás és útkeresés idejét az összegezések és szintézisek kora követi. A vizsgált kulturális terület tágul, egyre inkább közép-európai méretű! Irodalmunk még nehezen követi őt. A lírában, prózában formáit keresi a modernség, a regény kiteljesíti vallomásos jellegét, korszerű nyelvezetért kísérletezik. Ám hagyomány és kísérlet között még nincs összhang. A korszak jellegzetes vonása, hogy táguló horizont felé törekszik, a kísérletek útjai számos irányba vezetnek, s a harmónia felbomlani látszik. Szétesnek a dolgok s a jelenségek feldarabolódnak, valamiféle értékbeli hasadtság és információs zűrzavar vetíti előre árnyait. Az idő önellentmondásai révén a harmónia vágya, az egység látomása egyre illuzórikusabbnak bizonyul. Turczel azonban megtalálta a maga belső harmóniáját! Múltszemlélete tágul és életérzése egységes, a magyar nemzeti érzésen belül otthonos. Fábryról írtam, hogy gondolkodását és életérzését írásai valamiféle „kisebbségi létfilozófia” rangjára emelik. Turczel kevésbé meditatív alkat, ám nála is valami hasonlót érzek. Magyarázza és értékeli szellemi munkánkat, s mintegy felfedi lehetőségeinket. Az eredményeket közösségi érdekké teszi, rákérdez értelmükre. Annyira nem elvont, hogy a spekulatív gondolati absztrakciókig, a fikciókig eljutna, nem rendszert épít, hanem a valóság realista látképét. Ám a valóságképben, amelyet megalkot, mégis megsejthetjük a transzcendenciák távoli fényét, megérezhetünk némi metafizikus lebegést. Amelyet ilyen fogalmakkal jellemezhetnénk: sors, lét, végzet és remény! Történelmi „látomá