Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk
Duba Gyula cseppfolyósság! Felszívhatja (látszólag) a többségi kultúra mindent átfogó jelenvalósága és erejének fölénye, folyamatos fénye elszíntelenítheti. A lapok, folyóiratok, írott művek és kultúresemények alkalomszerűnek tűnnek fel, hatásuk nehezen követhető, utóéletük kiszámíthatatlan. A kisebbségi szó és betű ereje feloldódni látszik a többségi nyelv tengerében. Mintha rejtőző természetű kultúra lenne, rapszodikus kedvű, mint a búvópatak. Jelenvalóságát és egységét nem mindig érezzük. Olyan művek, mint a Két kor mezsgyéjén megfogható egységében mutatják fel és teszik láthatóvá! Vagy mint A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995, melyet szerzői munkaközösség alkotott. Ezen művek a tények és adatok mellett azok értelmét is adják, megfogalmazzák és egységükben tükrözik a dolgok lényegét és megsejtetik a nyelvközösség identitását és kultúrájának sajátos lelkiségét. Önállóvá teszik a kultúra szellemiségét! Melynek látható jegyei mögött sorsvállalás és igazságérzet húzódik meg, gondok és remények élnek, és felsejlik a kisebbség autonóm életvalósága. A Két kor mezsgyéjénben Turczel feltárja és rendszerbe foglalva, érzékletes tablóvá építi a szlovákiai magyar lét kezdeteit és első két évtizedét. Alkalmi részletek és kallódó emlékképek helyébe, vélt ismeretek és utánérzések helyett gazdagon dokumentált, s szinte teljes valóságképet tár elénk. Mint lett a „semmni talajáról” — valami! Iszonyatos hazavesztés után mint mozdultak meg a magyarság védekező reflexei, a kezdeti ájulásból mint ébredtek benső erői s kezdtek önépítkező munkába, mint tudatosították új helyzetüket. Mi történt velünk 1918, majd Trianon után? Komor kép, néha már-már hősies, máskor szinte kilátástalannak tűnhet fel, mégsem reménytelen, mert sosincs híján makacs erőknek, elszánt talpraállásnak, szívós élni akarásnak. A képből az is kiderül, hogy az akkori „semmi talaja” mégsem annyira kopár s oly kietlen ugar, mint a harminc évvel későbbi (1948-as) újrainduláskor! Tizennyolcban a nagy élő szervezettől — nemzettesttől — elszakítottak néhány karajt, levágtak egy széles szeletet, mely központ híján s a fájdalomtól — magányba, árvaságba hullva — öntudatát veszíti és megbénül, szinte tetszhalott. Majd tétován megmozdul, nyiladozó ösztönökkel élni próbál! Megmaradtak némi részerői, kisebb szellemi gócai, kultúrája csonka és törékeny, ám sebzett öntudata lassan visszatér. így is élni akar! Politikusai lesznek, zsurnalisztái, írói, műkedvelő, ám jó szándékú alkotói jelentkeznek, szellemisége újraéled, mintha lidérclángok villognának komor lápvilág felett, kultúra születik, makacsul élni kezd s a jövőjén munkálkodik. Erről szól Turczel Lajos műve... A második induláskor azonban nem maradt szinte semmi. Csak fájdalmas tények és rossz emlékek. Művelődési romhalmaz, kulturális pusztaság, nyelvte- lenség. Keresni kellett építőket, a múlt elmerült bugyraiból fogalmakat és gondolatokat bányászni, életerőket szabadítani fel a nagy kisebbségi infernó- ból, amely — mint minden erőszak áldozata — önhibáján kívül vált szomorú csődtömeggé, alapozni kellett és mindent újjáépíteni. Míg az első kezdésnek Turczel Lajos tudós feltárója és hiteles krónikása, a másodiknak jelentős építőmestere lett! A történet tanulságát pedig abban jelölhetnénk meg, hogy jobban kellene ismernünk a kezdeteinknél munkálkodó erőket! Ahogy a csírázó magban benne a későbbi növény, tartalmazza felnövő szárát, lélegző
