Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk
A mi reformkorunk 1938 között”. A címben a mezsgye népiesen patrióta, akkori terminológiájára, a „két kor” a történelemre utal. Előszavában maga határozza meg műve stílusát: „A nagy mennyiségű és heterogén összetételű anyag osztályozása és értékelése már eleve kizárta az esszé módszerét, s a pozitivista tárgy és tényszerűsítéssel rögzítő objektív rendszerezést és felmérést tette szükségessé.” A pozitivista tárgyszerűség sajátosan érvényesül, anyagával szemben akarata ellenére is személyesebb, minthogy hűvösen pozitivista legyen. Sorai mögött s minősítései mélyén, érzelmi hozzáállásában olyan „lelkiséget” érzünk, a tényszerű kívülállásnak olyan bennfentességét, melyet a tárgyalt (történelmi) valósággal vállalt azonosulás jellemez. Valamilyen módon a vizsgált anyagnak maga is részese, kötődik hozzá érzelmileg, s ezen nem tudja — de nem is akarja! — túltenni magát! A Két kor mezsgyéjén ezért jóval több tudományos vizsgálódásnál: a szlovákiai magyar lelkiség gyökereinek feltárása és irodalmunk mélyen átérzett-átélt múltszemlélete! A tények szövetéből eszmék is bontakoznak. Talán a született pedagógusi alkat teszi, hogy tanítva és nevelve, megfogalmazza a sors igazságait és a közösségi élet rejtőző értelmét. Máshol arról szól, hogy „marxista szemszögű” vizsgálódást igyekszik tenni, ám azon területeket is feltárja és nem hagyja figyelmen kívül, amelyek osztályszempontból negatívaknak minősülhetnek. Teljességre törekszik, tudományos széleskörűségre, nem korszerű pozitívumokat válogat, hogy ideológiai szempontokat bizonyítson. A múltban nem eszmei kánonok érvényét keresi, hanem az igaz valóságot! Ezt úgy éri el, hogy szempontjait következetes nemzetiségi optikával árnyalja. Ahogy a szigorú, igazságra törő, ám méltányos önvizsgálatot végezzük. Hasonló lelkiséggel kutatja az ember a családfáját, az igazság s a lényegretörésnek a bűvöletében. Munkájából olyan gondolat (is) adódik, hogy a nemzeti érdekek átmentése és a szellemi értékek hatékony utóélete, mintegy a történelmi folyamatosság nem is a tények felidézésében és tanulságaik továbbadásában rejlik, hanem a dolgok, a fogalmak mélyén megbúvó érzések, vágyak, szenvedélyek és álmok, remények és indulatok átmentődésében, mintegy a létfeltételek folyamatos tudomásulvételében. Ennek értelmében nézzük Turczel hivatkozási alapjait! Művének név- és tárgymutatójából kitűnik, a múlt mely egyéniségeit idézi legtöbbször! Balogh Edgárdot 6lx, Brogyányi Kálmánt 29x, Darkó Istvánt 30x, Dobossy Lászlót l6x, Fábry Zoltánt 95x, Forbáth Imrét 17x, Gömöry Jánost l6x, Győry Dezsőt 51x, Kassák Lajost llx, Kovács Endrét 17x, Krammer Jenőt 20x, Mécs Lászlót 17x, Móricz Zsigmondot l6x, Szalatnai Rezsőt 51x, Szent-Ivány Józsefet 28x, Sziklay Ferencet 35x, Szvatkó Pált 37x, Tamás Mihályt 12x, Terebessy Jánost 9x, Tichy Kálmánt llx, Vass Lászlót 15x, Vozári Dezsőt l4x, Zapf Lászlót 13x. A források palettája tág és változatos, ám mind vállalt hagyományt jelent. Gazdagon motivált tablót festenek, persze több száz további személlyel együtt, szervesen, egységében jelenítik meg a kort, élő organizmusként dokumentálva létét, a kisebbség életerejét. Ebből következik a könyv további erénye. Nevezetesen: a kisebbségi kultúra esetlegességének és alkalomszerűségének a cáfolata! Életképességének a bizonyítéka. Mert ennek a kultúrának a termékei könnyen szétszóródhatnak, feloldódhatnak és szétfolyhatnak a téridőben! Mintha alapvonása lenne a
