Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk
Duba Gyula vitában” Tőzsér Árpád írja: „Adva volt egy irodalmi típus, amelynek a költő erkölcsi bátorsága szerint vagy behódolt, vagy nem.” Más hozzászólások viszont a kritikát kárhoztatják, szemére vetve tehetetlenségét: „...kritikánk gyenge, képtelen a célokat megjelölni”. Turczel minkté felvetésre válaszol. Fábry abban az időben hasonlóképpen érzékeny a kritikát ért bírálatokkal szemben, szinte a személyét ért — jogosulatlan — szemrehányásoknak véli. Turczel hasonlóan érzi, észérvekkel válaszol. Vitairatában a realista esztéta és elfogulatlan társadalomtudós szól. Az irodalmi kezdeteket illetően „speciális körülményekre” hivatkozik. Árnyal, pontosít és magyaráz. A költők embertelen korszak után, hálaérzettől telve vállalták az új eszméket, felszabadulásként élték meg a sematizmus idejét, tapasztalatlanságuk és népi származásuk folytán kevésbé voltak ellenállók a dogmatizmussal szemben. Kisebbségi helyzetük több azonosulási készséget és kevesebb tisztánlátást tett számukra lehetővé. Ez lehet indok, ám nem felmentés. Turczel próbálja megérteni a jelenségeket. Azt állítja, hogy a múltat vállalni kell s túllépni rajta, meghaladni! Az irodalom a saját kárán tanul, ennyi a történelmi szemlélet értelme. A kritikát pedig így védi: „...az irodalomban a célok kijelölése nemcsak a kritikának, hanem az írók egész közösségének a feladata”. A dilemma mélyén a kor eszmei túlterheltsége búvik meg: a kritika mutasson irányt, s az irodalom majd azon az úton jár! Turczel válasza azért bölcs, mert a kritika hiteles küldetésére utal: a művekben, az alkotásokban megfogalmazott értékekből vezesse le a jövő célokat és követendő irányokat! Az erkölcsi problémák mögött pedig — szélesebbkörűen — a kisebbségi író determinációinak és léthelyzetének csapdáját sejthetjük meg. Melynek feloldása Turczel szerint nem történhet a „történelmi szempont elhanyagolása árán”. Az író a történelmi kényszer foglya! Ebből következik adottságaink és becsvágyunk rettenetes ellentmondása! Közéleti gondjaink és esztétikai vágyaink összebékíthetetlenségének csapdája! Kutyaszorító tartja fogva az írót: más szeretne lenni, mint ami lehet! Mást tenne, mint amit kell! Szárnyaló képzeletét földhözragadt gondok bénítják. Ha nem ügyel rájuk és érzéketlenül szárnyal, hiteltelenné válhat, ha földközelben téblábol, elsekélyesedik. A dilemma ma sem, a kísérletező sokszínűség és esztétikai szabadosság idején, az individuális csapongás parttalanságában sem időszerűtlen. A túlexponált formakultusz és stílusimádat dominanciájában, már-már tudathasadásos helyzetet teremtve, a sorskérdések elveszni látszanak! Pedig súlyosan tovább éljük őket! Ezzel szemben olyan elméleti és nyelvi divatok csábítanak, amelyek nem a mi sorsunkból és történelmi tapasztalatainkból következnek. Bizonyos hasadtság ez, mélyén a korlátlan képzeletére támaszkodó és kötetlenségre vágyó individualista művész és a szolidáris, felelősen gondolkodó alkotó nehéz, ám kényszerű együttélésének a tehertétele rejlik. Turczel vitairata még egy kérdést felvet: tévedéseinkért ne várjunk felmentést, ám jóhiszeműségünkért ne nézzenek gazembernek! Nem az önmegtagadás a megoldás, sem a gyökeres változás (az a bizonyos köpönyeg!), a gyors felejtés, hanem az önvizsgálat és megértés, a múlttal való szembenézés. Turczel felfogásában a tetteket vállalni kell, tanulni belőlük. A történelem nem rapszodikus séma, esetleges fikció vagy célszerű tanmese, hanem súlyos és terhes folyamat, kemény s néha kegyetlen
