Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk
A mi reformkorunk 2 Aztán társadalmi értelemben is reformkorszak következett. Irodalmi mező- ségeinken egyre több a jótékony verőfény. A hatvanas évek kezdete: olvadás, sematizmusellenes vita, tisztulási folyamat. Tisztább fények, táguló horizontok. A korszak bizonyítja, hogy az irodalom a társadalom önmozgását meghatározó erő lehet! Irodalmunk hitelesebben kezdi meghatározni önmagát. Tere lesz az árnyaltabb valóságlátásnak, kritikusabb szemléletnek. Történelmi igazságtevésre nyílik lehetőség. Daliás idők! Turczel új kötete — írás és szolgálat, 1965 — a korszak közepén jelenik meg, ám első írását, mint „Irodalomtörténeti vázlat”-ot — A csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési feltételei 1954 előtt és után címen — korábban, 1960-ben jelenteti meg. Szerzője valóban irodalmunk „gazdájának” érzi magát. Vázlatot írt, ám sokat mondót! Röviden áttekinti a csehszlovákiai magyar irodalom jegyeit, mintegy rögzíti fogalmát! Mint keletkezett, hogyan fejlődött, merre tart? Milyenek múltjának árnyai, méretei és adottságai, jövője esélyei? A jövő érdekében a legfontosabb feladat: hitelesen felmérni irodalmunk helyzetét, feltárni kötődéseit és meghatározni küldetését! Turczel első definíciója így hangzik: „A csehszlovákiai magyar irodalom... a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után született meg és bontakozott ki, mint az új államba került magyar lakosság nemzeti létének és öntudatának természetes megnyilvánulása.” Tudományos pontossággal és személyes átéltséggel fogalmaz. Mindkét vonása egyéni jellemzője. Sosem pozitivista az abszolút tárgyilagosság (érdektelenség) értelmében, ám sosem személyes oly módon, hogy pontatlan lenne. Tiszteli a tényeket, ám tudja, hogy azok sosem abszolútak. írásainak állandó jellemzője valamiféle mély azonosu- lási és együttérzési készség, a „jó gazda” értékszemlélete, melynek benső hőjét állandóan érezzük. Jelentőssé teszi a dolgokat, fontossá a tényeket és közössé az értékeket. Értékítéleteit nem fűti személyes becsvágy, valamilyen mélyen átélt közösségi eszmény jegyében születnek. így jut el a végkövetkeztetésig: „A csehszlovákiai magyar irodalom a magyarországi magyar irodalommal (és a többi nemzetiségi magyar irodalommal) szerves nyelvi-nemzeti közösséget alkot, és az egyetemes magyar irodalomnak szerves részét képezi. Ez nincs ellentmondásban azzal, hogy az itteni magyar irodalom a közös csehszlovák haza irodalmi felépítményének a része. Az itteni magyar irodalom a magyarországi irodalommal, illetve az egyetemes magyar irodalommal nyelvinemzeti és hagyományközösségben, a csehszlovákiai szocialista irodalommal pedig az együttélésen alapuló közvetlen ideológiai közösségben van.” A megfogalmazás pontos és maradandó! Az idő törvénnyé avatta. Irodalmunk helyzetét néha hídszerepnek, máskor kettős kötődésnek nevezték. Felismerjük benne az egyetemes magyar nemzettudat és egységes nyelvi kultúrközösség korai eszméjét! A negyven évvel ezelőtti definíció ma természetesnek tűnhet fel, sőt, talán meghaladottnak. Korábban azonban kockázatokat is rejtett, folyamatos félreértés-lehetőség és konfliktusveszély lapult a mélyén, lévén kisebbségi létünk legérzékenyebb területe, vélt ellentmondásossága néha még ma is rezonálhat. Könyvének másik felvetése az írás etikáját érinti, a kötet záróírása vitairat Lemaradás, sematizmus és utósematizmus címen. A nevezetes „sematizmus
