Irodalmi Szemle, 2002
2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk
Duba Gyula (inkább) az élő irodalom, az időszerű programalkotás és értékfeltárás köti le. A múltidézést és hagyományőrzést (egyelőre) alkalmanként, az időszerűség jegyében műveli. Kritikusként az irodalmi ösztönösség ellenében, az értékelő bírálat mellett alkotó esztéta is. Olyan realista esztétikát bontakoztat ki, amely nem annyira az ideológiai kánont követi, bár vállalja a közéletiség ódiumát és az irodalom társadalmi küldetését, hanem inkább irodalmunk eredményeire és szükségleteire támaszkodik. A szlovákiai magyar irodalom létrehozásán és sajátos arculatának a kimunkálásán dolgozik, hogy ez az irodalom ne csak nyelvében, hanem életérzésében és valóságlátásában is magyar legyen. Szorosan kötődjön a nemzeti történelemhez, az irodalmi hagyományokhoz és magyar sorskérdésekhez, érezze kisebbségi helyzetét. Kritikai utóhang (1955) című tanulmányában — 1956-ban — tizenkét hazai könyvet vizsgál, az előző év teljesítményét. Dicsér és bírál, valóban mint egy tanár, magyaráz és elemez, ám nem általános ismereteket közöl, nem elvont tudást. Nem(csak) a tanító szól diákjához, hanem az avatott irodalmár szakmabeli társához, a gondolkodó partneréhez. A kritikusi fölénnyel sosem él, mintha restellné, hogy néha odamondogat. Befejezésül írja: „Én minden »középszerűsége« és anyagi ellátatlansága ellenére is hiszek a szlovákiai magyar irodalomban. Ezért írtam itt róla és ezért fogom fejlődését szerető figyelemmel kísérni — és tőlem telhetőleg elősegíteni — a jövőben is.” Már-már fontosabb gondolat, mint a tanulmányértékű munka megállapításai, mert Turczel hozzáállására s a korra utal, jellem- és kordokumentum! Munkájában értékeli Ozsvald Árpád költői indulását, versei hiteles élményszerűségét és érzelmi telítettségét dicséri, nagyrabecsüli deklarált egyszerűségét, „mely a költészetben nem a »primitívet« jelenti”,,...hanem...a sokrétű és szuverén ismeretből való visszalépést: csak a lényegesre és fontosra”, vagyis „a líra egyik legspecifikusabb műfaji sajátossága”. Szerinte Ozsvald „poéta doctus”-i alkat, sajnálja, hogy inkább a múlt felé fordul és a jelennel kevésbé foglalkozik. Ezen hiányérzetét Bábit bírálva is hallatja, a jelenvaló dolgokkal, az élettel, az időszerűvel foglalkozni kell, ezen igényének alapja Fábry formulája lehet: „a költő — névadó”! A mindennapokat figyeli, érzi és látja az élet drámaiságát vagy komikumát, megnevezi az új jelenségeket, érzéseket. Fábry és Turczel az irodalom feltáró és megismerő feladatát tartották fontosnak, felfedező és kimondó energiáit késztették, realizmusát támogatták. Ebben az időben jelennek meg Egri Viktor színművei egy kötetben. Az öt dráma okán Turczel valóságos (hazai) drámaelméletet fogalmaz. A szlovákiai magyar dráma iránti igényét is hangoztatja. Később is figyelemmel kíséri a műfajt, a drámát nagyra becsüli és állandóan szorgalmazza. Fábry Zoltánt születésnapján, jelentős jubileumán köszönti 1957-ben: „Egy harcos élet seregszemléje a 60. évfordulón”. Emelkedett munkájából „turczelian” tekint vissza ránk a kor, megtaláljuk benne az ideológiai „igazság” mellett a kisebbségi jövőkép látomását is. Kifejti, mint folyt Fábry élete a korszerű irodalomnak való elkötelezettség jegyében, mint testesíti meg szinte intézményszerűen a hiteles társadalomszemléletet és a kisebbségi létszemléletet. Kazinczy lehetne az elődje a „stószi remetének”, a „széphalmi szent”. Olyan harcos író Fábry, aki rég félredobta az „...álmokban dédelgetett és százszor elképzelt és eltervezett
