Irodalmi Szemle, 2002

2002/9 - TURCZEL LAJOST KÖSZÖNTJÜK! - Duba Gyula: A mi reformkorunk

A mi reformkorunk

individualista-intellektuális élet színes vágyait”. Magát Fábryt idézi 1931-ben írt cikkéből: „...a harcos író: a kellemetlen, a kényelmetlen kortárs, a korparancsra figyelmeztető és felelősségrevonó, az állásfoglalás, az ellenőrzés, a meggyőződés egyoldalú fanatikusa. író, aki nem akar mint író elkülönülni, aki nem bújik a hiúság és a szellemi arisztokratizmus gyanús védpajzsa mögé, de aki... tudatosan is részt akar venni a történésekben”.

Turczel érzi és felvállalja az irodalomalapítás gondjait. Alkalmi kritikusok — Rácz Olivér, Tóth Tibor, Csanda Sándor — mellett az irodalom „gazdájaként” nyilvánul meg. Korán kiderül, hogy összegző alkat, szintézisekben (is) gondolkodik. Némi humoros emelkedettséggel mondhatnánk: gazda szeme hizlalja a jószágot! A magyar életben a gazda fogalma hasznos és nemes értékeket vonz, szakmai tudást és erkölcsi felelősséget kíván, körültekintő céltudatosságot, munkafegyelmet és optimista jövőképet feltételez. Turczel ebben az időben irodalmunk gazdájának bizonyul! Újabb nagy, alapozó munkájában Líránk helyzete és perspektíváiról (1957) értekezik. Ekkor veti fel nyilvánosan, előzetes beszélgetéseket követően, egy irodalmi folyóirat szükségességét, melyet azzal indokol, hogy a biztatóan és látványosan jelentkező és szót kérő fiatalabb nemzedék felkarolásának és általában az alkotóerők kibontakoztatásának igényét hangsúlyozza. Reményekkel tekint Tőzsér Árpád verseire, várakozóan szól Cselényi Lászlóról, Nagy Lajosról. Fiatal líráról, új formákról beszél. Más irányokban tájékozódva „Élő kapcsolatok”-at keres emlékező írásokban (Kukučín, Jesenský, Hviezdoslav), hagyományértékű, magyar vonatkozású, tehát fontos kapcsolódásokat. Dél felé nézve alighanem elsőként szól alaposabban, személyes emlékei okán Győry Deszőről! Az eltávozott költő sorsát és műfajváltásának körülményeit kutatja. Az első köztársaság irodalmának emléke akkor még óvatos homályban szunnyad, képviselői eltávoztak, szétszóródtak, néhány komor év felszámolta őket. Megalkuvás nélkül címen antológiájuk jelent meg a közelmúltban, ám maga az irodalom egészében felkutatásra-feltárásra vár. Igazából még senki nem vállalta a hagyományébresztést, s valószínűleg azért, mert az ébredező irodalom nem jutott el idáig. Nagyrészt Fábry, itt-ott Csanda Sándor, s most Turczel. Irodalmunknak nincs még emlékezete! Az élő magyar irodalommal való kapcsolatteremtés is hasonlóképpen szunnyadozik. Hamu alatt parázs! Erő sincs rá, sem kényszerítő igény, aztán az ideológiai kényszer sem kedvezne az egyetemes magyar irodalomtudatra tett kezdeményezésnek, a rokonságkeresésnek.

A reformkor árnya azonban fellibben Turczel könyvében. Érdekes írásban Arany János Elveszett alkotmánya okán elemzi az egykori megyei életet. A szatirikus költeményből figyelemre méltó tanulságokat bont ki. A szellem emberei (Kölcsey, Kazinczy, Vörösmarty, Széchenyi) voltak a reformkor lendítő ereje, a nemzeti kultúrateremtő egyéniségek munkája a motor. Ők sugározzák a fényt, míg a hagyományos, közönyös megyei élet tunyán, meddő politizálásra, henye mulatozásra pazarolja erejét és javait. A tanulság? A nemzeti létet szegényes helyzetben kell erősíteni, újrakezdeni, felemelni a nyelvet és gondolkozást elesett állapotából, összefogni az erőket és ésszerű jövőért dolgozni, reformálni az életet! Turczel alighanem éppen Arany művével